|
|
|||||
|
|
|
||||
|
kutatási
projekt I
építéstörténet I publikációk I
szerző cv I kapcsolat |
|||||
|
Wettstein
Domonkos építész, a BME Urbanisztika Tanszék egyetemi adjunktusa, kutatási területe
a Balaton régió tervezéstörténete. 2010-ben diplomadíjjal végzett a BME
Építészmérnöki karán, 2019-ben szerzett PhD
fokozatot, doktori disszertációját Regionális stratégiák a Balaton-part
rekreációs célú építészetében (1929-1979) címmel védte meg. 2008-ban a
University Liechtenstein ösztöndíjas hallgatója volt, 2009-ben tudományos
diákköri dolgozata OTDK I. díjat nyert. 2013-14-ben az ETH Zürich GTA
Intézetében Moravánszky Ákos professzúráján
volt vendégkutató. Kutatási eredményeit folyamatosan publikálja a hazai és
nemzetközi fórumokon. Elérhetőség:
wettstein.domonkos [at]
epk.bme.hu www.urb.bme.hu/wettstein-domonkos DOKTORI
DISSZERTÁCIÓ Regionális
stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979) BME
Építészmérnöki Kar, Urbanisztika Tanszék, 2019. A
doktori disszertáció itt érhető el: https://repozitorium.omikk.bme.hu/handle/10890/5623 FOLYAMATBAN
LÉVŐ KUTATÁSOK A
nyaralótelepek építészete a huszadik században // ÚNKP-22-4-II-BME-271
kutatási program Szezonális örökség: a huszadik századi
építészet emlékeit, különösen a két háború közti időszak és a
hatvanas-hetvenes évek épületeit, tervezőit, valamint az örökség jelen
állapotát bemutató ismeretterjesztő sorozat. Részletes
tematika > teljes publikációs lista: MTMT Magyar Tudományos Művek Tára / Wettstein Domonkos online elérhető publikációk: ethz.academia.edu/WettsteinDomonkos doktori kutatás intézményei: ETH
Zürich GTA / Institute for the
History and Theory of Architecture: www.gta.arch.ethz.ch BME
Építészmérnöki Kar Urbanisztika Tanszék: urb.bme.hu research in
English
Aktuális
publikációk: Architektúra&Urabnizmus 2016/1-2 East West Central Re-humanizing Architecture. ETH Zürich (Birkhäuser
Verlag) A könyv várható
megjelenése 2017 A Balaton régió mint kísérleti
territórium. Az építészet pozíciói az üdülőterületi regionális tervezés
kialakulásában Magyarországon. Teljes
publikáció: Wettstein Domonkos: The Balaton region as an experimental territory. Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary. In:Építés-Építészettudomány 44(1-2), pp. 129–177 (2016) DOI: http://dx.doi.org/10.1556/096.2016.44.1-2.7 http://www.akademiai.com/doi/abs/10.1556/096.2016.44.1-2.7
A Balaton régió egykori főépítészének, Farkas
Tibor[1] hagyatékának egyik
kiemelt darabja a Balaton-környék Regionális Tervének fotókópiája. (1. ábra)
A dokumentum értékét növeli, hogy az eredeti 1958-ban Liege-ben,
a regionális tervezésről rendezett kongresszuson kiállított 4 méter hosszú
tervlap mára eltűnt.[2] A szakmai közéletben fennmaradó visszaemlékezések számos
ellentmondást hordoznak, elsősorban a terv nemzetközi szakmatörténetben betöltött
pionír szerepét értékelik tévesen. A regionális tervezés előzményei a
huszadik század elejére vezetnek vissza, a szakirodalomban az 1912-ben a Ruhr
vidékre készült koncepciót jegyzik első realizált regionális tervként.
Ugyanakkor a Balaton-környéki Regionális Tervvázlat valóban nemzetközi
érdeklődésre tartott számot, érdemes tehát megvizsgálnunk, miben állt a terv
sajátossága, amiért végül a Nemzetközi Építészszövetség, az UIA Abercrombie-díját is elnyerte 1965-ben? A kutatás célja a Balaton-fejlesztés
tervezéstörténeti kontextusba helyezése volt. A tervezés metodikáját
összevetve a regionális tervezés Patrick Geddestől
eredeztethető ökologikus-tájesztétikai hagyományával, valamint a korabeli
tervezéselméleti modellekkel, lehetőség nyílik a pragmatikus fejlesztés
karakterisztikus vonásainak kiemelésére. A kutatás nemzetközi kontextusát az
üdülőterületek háború utáni építészetének elmúlt évtizedben elinduló
feldolgozása[3] és a regionális
tervezés metodikai kialakulásának szakmatörténeti megközelítése adja. A
regionális tervezés kialakulása multidiszciplináris eredetű, amiben a
rendezés és fejlesztés kettősségéből adódóan az építészet és városépítészet
mellett a közgazdaság- és földrajztudomány is meghatározó szereppel bírt. Bár
mára mind a szakmagyakorlás, mind az elmélet szempontjából önálló
szakterületté vált a regionális tudomány,[4] jelen tanulmány
célja a Balaton-fejlesztés példáján keresztül az építészet-városépítészet
szerepének felvázolása a magyarországi regionális tervezés metodikai
kialakulásában, valamint a nemzetközi reflexiók bemutatása.[5] A tanulmányban
részletesen vizsgált időszak keretét a hazai szakmai gyakorlat kialakulásával
párhuzamosan a balatoni regionális tervezés első lépései (1957-63) jelölik
ki, tágabb kontextusban utalva a terv megszületésének előzményeire és a
realizáció folyamatának későbbi problémáira. Az építészek
szerepe a hazai regionális tervezés kezdetekor
A magyar regionális tervezés kialakulásában
fontos szerepet játszottak az építészek, majd a szakmadifferenciálódás során
önálló intézményi kereteiket kialakító várostervezők. A harmincas években
építészek, várostervezők valamint falukutatók részéről már felmerült az igény
regionális léptékű koncepciókra. A regionalizmus kialakulása terén kiemelendő
a gazdaság- és emberföldrajz kutatóinak szerepe, köztük Mendöl
Tiboré, aki a hazai urbanisztikai gondolkodásra is nagy hatással volt, bár ők
elsősorban leíró jelleggel és nem tervezési kérdésként közelítettek a régiók
lehatárolásához. A földrajz mellett a döntéshozatali kérdések révén a
közigazgatás szakembereit (Magyari Zoltán, Kiss István) és a közjog területén
a demokratikus berendezkedést kutatókat (Bibó István, Erdei Ferenc) is
inspirálták a regionális elméletek.[6] Az első regionális
léptékű vizsgálatot és értékelést a harmincas évek végén Teleki Pál
kezdeményezésére a Közigazgatási Intézetben készítették el a tatai járás
területére.[7] A háború utáni helyreállítások során ismét
felmerült a regionális fejlesztés iránti igény és ebben a helyzetben
technokrata szemléletük révén az építészek, elsősorban a már említett Perczel
Károly valamint Granasztói Pál, Perényi Imre és Preisich Gábor lépett fel kezdeményezőként.[8] Az Országos
Tervhivatal keretében működő területrendezési Intézetben (TERINT) 1949-től
készültek regionális vizsgálatok elsősorban a Sajó-völgyére, Miskolc
környezetére, Salgótarján vidékére és a Zagyva-völgyére. Az ötvenes évek
elejére azonban a munkák elakadtak, az intézmény feladatköre módosult majd
megszűnt. A regionális tervezés az ötvenes évek közepén
indul el ismét, melynek hazai elméleti alapjait a BME Városépítési Tanszékén
tették le, jelezve a metodika építész-várostervező szemléletű megközelítését.
Perczel Károly, mint az Országos Építésügyi Hivatal városrendezési
csoportvezetője ismét kezdeményezte a regionális tervezés lehetőségének
megteremtését és bár elsőre elutasították, az 1955-ös törvényerejű
kormányrendeletbe sikerült beemelni a regionális összefüggések szükséges
vizsgálatát a regionális tervezés során.[9] Végül a
szükséghelyzet nyitott teret a munkára, amikor is az 1956-os pusztító áradás
után a Mohács-sziget regionális léptékű helyreállítási terveit kellett
elkészíteni. A VÁTERV-ben a tervek gyors ütemű kidolgozásával Farkas Tibort
bízzák meg, munkatársa Polónyi Károly volt, akivel
egy évvel később a Balaton-környéki Regionális Tervvázlat elkészítésére is
felkérést kaptak. A regionális tervezés szabályozásában
áttörést a Perczel Károly – ekkor mint az Építésügyi Minisztérium
főosztályvezetője - által előkészített és 1958 áprilisában elfogadott,
2030/58. sz. kormányhatározat jelentette, mely kiemelte a regionális tervezés
fontosságát a szocialista tervgazdálkodásban.[10] Az új szabályozás
szellemében több elképzelés is született az ország regionális beosztására,
jellemzően az eltérő diszciplináris megközelítések eredményeként. A
várostervező vállaltoknál kilenc hipotetikus régió vizsgálata indult meg,
elsősorban ipari, településhálózati, közösségi és intézményi szempontból. A
vizsgálatok eredményeként elkészülhetett az első országos településfejlesztési
tervtanulmány (1960). Ezzel párhuzamosan elindultak a kisebb regionális
céltervek munkái, köztük az üdülési régióké (Balaton, Velencei-tó). A
VÁTERV-ben 1960-ban hozták létre az önálló regionális tervezési irodát, a
területi rendezési terveket egy későbbi kormányhatározat kötelező jelleggel
az intézethez sorolta.[11] A
munkálatok segítésére az országos és megyei szervek regionális összekötőt
neveztek ki, akik az adatszolgáltatásban, koordinálásban és véleményezésben
segédkeztek. A regionális tervezés hazai fejlődésének
korai szakaszát az 1963 szeptemberében elfogadott 1022/63-as kormányhatározat
zárta le, ami részletesen szabályozta a regionális tervezés feladatát és
eszköztárát a népgazdasági tervezéssel összhangban: „A regionális tervezés
szoros kapcsolatban áll egyrészt a népgazdasági tervezéssel, másrészt a város
és községrendezéssel és az építésügyi igazgatással.”[12]- jelezve a
rendezés-fejlesztés kettősségét valamint építészet-várostervezés kiemelt
szerepét a tervezéstől és a realizációig. Az 1957-ben elkészült Balatoni
Regionális Tervet végül szintén 1963-ban fogadták el kormányrendelettel,
miközben a régiófejlesztés első lépései már megvalósultak. A hazai regionális
tervezésnek korai időszakában tehát meghatározó szereppel bírt a
Balaton-fejlesztés nem csak a tervezési metodika kialakulása, de a realizáció
és építésrendészet tapasztalataiból adódóan is. Érdemes tehát megvizsgálnunk
a Balaton-fejlesztés szerepét a hazai regionális tervezés gyakorlatának
kialakulásában. Az elméleti
keretek és gyakorlati tapasztalatok összevetése
A szocialista regionális tervezés elméleti modellje A korabeli publikációkat és kiadványokat áttekintve
rekonstruálhatjuk a regionális tervezés formálódó alapelveit. Az Építésügyi
Minisztérium megbízásából elkészült tanulmányában Perényi Imre és Jankovich István részletesen felvázolják a szocialista
keretek közt folyó regionális fejlesztés feladatait.[13] „A szocializmus olyan rend, amelyben a
népgazdaság a dolgozók növekvő szükségleteinek a termelés szakadatlan
növekedése útján történő minél teljesebb kielégítése céljából tervszerűen
fejlődik.” - mutatnak rá bevezetőjükben a regionális tervezés szocialista
küldetésére, ahol az az ország központilag meghatározott tervszerű
fejlesztésének eszköze. Ebből adódik a „szocialista régió” erősen fejlesztés
orientált jellege, ahol a rendezési terveknek nem a jelen állapotot kell
konzervatív eszközökkel rögzítenie, hanem az „ideális jövőbeni állapotot”
kell előrevetítenie. (2. ábra) Mindez a szovjet központi tervezés-fejlesztés
hagyományához kapcsolódik és különbözik a nyugati gyakorlattól, ahol a
demokratikus berendezkedés keretei közt a regionális terv inkább a
koordináció és rendezés eszközeivel operál, bár a szociális programok
jegyében született regionális tervek esetében a kormányzatok aktív
kezdeményezőként és fejlesztőként léptek fel. Az elméleti tanulmányok azonban a gyakorlati
eszközöket nem részletezték. „A
tervezési irányelveket azonban nem lehet mereven alkalmazni, annál is inkább,
mert még nem rendelkezünk elég gyakorlati tervezési tapasztalattal.”[14] Az
1956 júniusában megfogalmazott elméleti felvetések gyakorlati alkalmazására a
publikáció után alig fél évvel az 1956-os forradalom leverését és a
társadalompolitikai konszolidációs program elindulását követően került sor,
amikor döntés született a Balaton tervszerű fejlesztéséről. A megbízást a
mohácsi árvízi helyreállításnál már tapasztalatot szerzett Farkas Tibor
kapta, bár a komplex hosszú távú fejlesztéshez nem rendelkezett eszközökkel.
Tanácsért Granasztói Pál főosztályvezetőhöz, az MTA
tagjához fordult, bár érdemi segítséget nem tudott adni: „kérdéseid indokoltak, de senkit nem
találsz, aki választ tud adni ezekre.”[15] Ellenben szabad
kezet kapott a tervezési metodika kidolgozására. Mindez elmélet és gyakorlat kapcsolatának problémájára
is rávilágít. Granasztói és Perczel már a negyvenes
évektől nyomon követték és publikálták a nemzetközi tapasztalatokat, de hiába
voltak a regionális tervezés általános elméleti keretei ismertek, a
Balaton-fejlesztés a tervezési gyakorlat szempontjából valóban újszerű
feladatnak számított.[16] Ebből adódóan a
szocialista regionális tervezés elméleti kereteit érdemes összevetni a
Balaton-környéki regionális tervezés pragmatikus gyakorlatával, mely
folyamatban Farkas Tibor visszaemlékezései szerint Perczel és Granasztói is kiemelt szerepet játszottak. Rendezés és fejlesztés kettőssége A tervezés során a fejlesztés időbeliségének
és a rendezés térbeliségének kettősségét kellett komplex módon kezelni. Míg
előbbi elsősorban gazdaságtervezési kérdésként országos szinten jelentkezett,
és a Népgazdaság Távlati Fejlesztési Tervét illetve annak alterveit[17] vette figyelembe,
addig a rendezés során az építészképzettségű szakembereknek a fejlesztésből
adódó műszaki tervezési feladatokat a rendezés és tervezés eszközeivel
koordinálták. Ez a kettősség több ellentmondást is hordozott, különösen az
időhorizont tekintetében, ahol az egymással összefüggő rövid és hosszú távú
fejlesztések realizációját kellett összehangolni. A tervezési időszakok
beosztásakor a szocialista tervgazdálkodással összhangban ötéves időszakokban
ütemezték a leendő fejlesztéseket. Az első öt évre csak a sürgős
beruházásokat tervezték, a távlati megvalósítás első ütemét 10-15 év
távlatában határozták meg, amikor már az „ideális tervben lefektetett célok”
megvalósítását jelentik. A távlati időhorizontot a 25-40 év jelentette,
amikorra a szükséges és előre látható nagyberuházások megvalósíthatóak.
Mindezt az üdülési kistájtervekkel érdemes összevetni, mivel az ott
felállított intéző bizottságok révén sikerült a terveket realizálni. Ezeket a
terveket a kistáj fő profilja mentén készítették el feltárva a speciális
fejlesztési lehetőségeket, míg a többi tényezőt csak a fő feladatra gyakorolt
hatásuk mentén vizsgálták. További problémát jelentett a kezdettekkor az eltérő léptékszintek összehangolása az
országostól a településekig. (3. ábra) A tervek elkészítéséhez a nagyból a
kicsi felé haladás elvét határozták meg, azaz az országos népgazdasági
perspektivikus tervek felől kellett volna haladni a területi tervek
(regionális, nagy-, közép- és kistáji tervek) felé, majd a településekre és a
létesítmények műszaki terveire kellett volna lebontani a kiinduló elveket.
Ugyanakkor az ötvenes évek végén az ország még nem rendelkezett egységes
regionális illetve tájbeosztási tervvel, sem településhálózat fejlesztési
koncepcióval, így az egyes kijelölt régiókban összehangolt fejlesztési terv
nélkül kezdődtek meg a tervezési munkák. A szükségessé váló feladatok során
vagy egy-egy lehatárolt terület általános rendezését dolgozták ki vagy egy
kiemelt fejlesztési téma kapcsán, ahogy a Balaton-parton az üdülés
fejlesztése céljából készítették el az úgynevezett regionális célterveket.
Országos koncepció híján ezeket a terveket még nem lehetett teljes értékű
regionális terveknek tekinteni, ezért ezeket, ahogy az 1957-es
Balaton-környéki Regionális Tervvázlatot is csak tervvázlatnak tekintették, és majd csak az 1963-as
Minisztertanácsi jóváhagyás után nevezték át Balatoni Regionális Tervé. A terület lehatárolása: funkcionális régió A régió lehatárolására az elméleti munkák
több szintet javasoltak: a szűkebb tervezési területen a fő profillal
kapcsolatos kérdéseket kell megoldani, a tágabb tulajdonképpeni tervezési
terület adja a régió társadalmi-gazdasági egységét, míg a vizsgálandó
területnek a tervezési területet körülölelő körzetet kell tekinteni. Mindez a
Balaton régió lehatárolásánál és a tervezési feladatok pozícionálásánál jól
kirajzolódik. A főként turisztikai célú fejlesztések kevésbé érintették a
háttértelepülések fejlődését, ezért a Balaton régiót lehatárolása és üdülés
célú fejlesztése szempontjából funkcionális régiónak tekinthetjük. Ezt a
megközelítést erősíti a regionális és megyei beosztás konfliktusa[18], hisz a Balaton-part
községei felett három megye osztozik, miközben a saját intézőszervvel
megtámogatott régió nem volt felettes szerve a megyei közigazgatásnak. Ez a
probléma később más régiók esetében is megjelent, bár a publikációkban
megjegyzik, hogy a regionális hatóságok működési területeinek nem kell
feltétlenül egybeesniük a közigazgatás területeivel, hisz a közigazgatás a
jelen életkörülményeket szervezi, míg az intézőbizottságok a jövőbeni állapot
megvalósítását koordinálják. Mindez azonban egy szezonálisan intenzíven igénybevett üdülőterület esetében nem válik el a
gyakorlatban. Míg a Balaton-fejlesztés első üteme az 1956-os forradalom után
összeomló bürokrácia hatalmi vákuumában realizálódhatott, a hatvanas évek
közepétől egyre több konfliktus adódott a tanácsi szervekkel és végül a
regionális építéshatóság 1968-as felszámolásához vezetett. A tervkészítés munkamenete: pragmatikus alapok A regionális tervkészítés elméleti kerete
csak általános szempontokat biztosított, a konkrét eszközöket a tervezőknek
kellett kikísérletezniük. Az elvi metodika a komplex szemléletet, a
gazdaságosság és korszerűség kettős követelményét, a társadalompolitikai
szempontokat és a tájesztétikai elgondolásokat ajánlotta, különösen az olyan
területeken, ahol a „táj szépségének megvédése, kiemelése” fontosabb más
fejlesztési feladatok gazdaságossági kérdéseinél. A tervkészítés alapját a regionális
vizsgálatok adták. Farkas Tibor már a Mohács-szigeti helyreállítás során is
pragmatikus eszközöket használt az idő és adatsorok hiányában. A jugoszláv
határhoz közel eső régió esetében ugyanis katonai okokból téves geodéziai
adatokat tartalmazó térképeket kaptak, a tervek elkészítésére mindössze 3 hét
állt rendelkezésre. Az új épületek telepítése során az árvízveszély miatt
szükség volt a magaslatok pontos megtalálásához, ezért repülőgépről a
visszahúzódó árhullámot fotózva az először
kibukkanó pontokat jelölte ki tervezési helyszíneknek. Az egy évvel később
induló Balaton-fejlesztésnél szintén egyszerű eszközöket választott a rövid
határidővel teljesítendő munkához: „Gondolatban
egy 100 m-es élű kockákból álló hálót helyeztem a Balaton érdekterülete fölé
és alá és minden kockában megvizsgáltam, hogy amit egy-egy kockában találok
az az üdülés szempontjából kedvező adottságú, vagy káros, vagy semleges.
Persze ez a megközelítés csak a durva sérelmeket hozhatta felszínre, mint pl.
a Badacsony hegy bányászatát, a déli part vasútját, a fűzfői légszennyezést,
káros szennyvizek befolyásait, a Zala sankoló
területének megszűntetését stb. 40 db vizsgálat rögzítette a bajokat.”[19] Az analízist követően fel kellett vázolni az
elérendő végleges „ideális” állapotot, majd a kiértékelt jelenlegi helyzet és
az elérendő állapot összevetésével térben és időben ütemezni lehetett a
fejlesztés mértékét népgazdasági ágazatonként. Az ütemezés során a sürgős, az
első tervezési időszak alatt majd a távlati tervezési időszakban szükséges
fejlesztéseket kellett összehangolni. A Balaton-fejlesztési program alapeszméje
3-5 éves távlatban az üdülés gyors ütemű fejlesztése volt a
társadalompolitikai célokkal összhangban. Az ország gazdasági helyzetéből
kiindulva első lépésként egy „általános mosdatást” irányoztak elő, majd az
ezt követő 3 év alatt szerették volna a hétvégi üdülő forgalom kielégítését,
a nagy és korszerű strandok építését, az étkezési lehetőségek biztosítását és
a különböző fokozatú campingek és motelek építését. A településhálózat kialakítása: centralizáció helyett
differenciált karakterstruktúra A Balaton régió sajátos szerkezetét a
településhálózat is jól szemlélteti. (4. ábra) Míg az általános metodikák egy
központi település köré szervezik a régiót, szükség esetén funkcionális
megosztásból adódó társcentrumokkal, addig a Balaton esetében maga a tó van a
tervezési terület középpontjában, ami körül a települések eltérő profillal
jelennek meg. Ezek a települések országos léptékben nem jelentenek
meghatározó tényezőt, az üdülőlakosság szempontjából viszont Budapest szerepe
is meghatározó a régió szervezésében, erősítve a funkcionális régió jelleget. A területfelhasználás
meghatározása során megpróbálták figyelembe venni a települések eltérő
karakterét. Az üdülőtelepek többsége tömegforgalmat lebonyolító terület volt,
mellettük idegenforgalmi jelentőségéből adódóan elsősorban szórakozó- és
gyógyhelynek számított Balatonföldvár, Füred, Hévíz, Keszthely, kiránduló
célként pedig Tihanyt, Badacsonyt és Szigligetet jelölték meg. A tervben két
új települést is tervbe vettek; tömeglecsapoló helyként Badacsonytomajt, ami
a kőbányászat felhagyásával válhatott üdülőterületté, és a Györöktől keletre
fekvő beépítetlen területet, aminek Ausztria felé biztosított gyors
összeköttetése a külföldi turisták számára válhatott vonzóvá, az üdülőközpont
tervére városépítészeti tervpályázatot írtak ki. Az elvi hierarchikus hálózat
helyett a tervezők a települések egymás mellé rendeltségét erősítő, funkció
megosztáson alapuló sajátos karaktersémával alakították ki a struktúrát. A léptékszintek összekapcsolása Az általános regionális terv főbb tartalmi
elemeit a népességterv, a termelési terv, a településstruktúra, a
közlekedéshálózat és a tájkompozíció alkotja. Az üdülőterületek kiemelt
tájképi helyzetében különösen fontos ez utóbbi, amelynek keretében a
természeti adottságokat figyelembe véve a régió tervezett elemeinek egységes
elrendezését alakítja ki. Ez a részben ökologikus, részben esztétikus
szemlélet az ami leginkább megkívánta az építész tervezők részvételét az
üdülőterületek fejlesztése során. A Balton-környéki
Regionális Tervvázlat három „tervlapból” épült fel, elsőként az „A” lap
ábrázolta a területfelhasználást, a települések jellegét és struktúráját,
valamint a köztük kifeszülő vonalas létesítményeket. A „B” lap célja a
fejlesztési irányok felvázolása volt, a mezőgazdasági és más ellátó területek
kontextusában a szűkebb tervezési területek, üdülőhelyi területek és
ősközségek befogadóképességének és a fejlesztés számszerű adatainak
meghatározása szerepelt, majd a „C” lapon a fejlesztéshez szükséges
közműterveket rögzítették. A tervezési program része volt még egy gazdasági
értékelés valamint a megvalósítást elősegítő és biztosító szabályzatok,
intézkedések megfogalmazása. A tervezés kezdetére visszatekintve Farkas
Tibor felidézi: „A nagyrészt
építészekből álló tervezőcsoport tehát elsősorban saját maga által
felállított elvekre támaszkodhatott.”[20] A felvázolt elvek
pragmatikus szempontokat vettek figyelembe: A beépítésre szánt területeket
lehatárolták, ezek közül az üdülésre hasznosítható területek révén
számíthatóvá vált a nyári népességnövekedés felső korlátja ami a
túlzsúfoltság elkerülését és a táj ökológiai egyensúlyát is kontrollálhatóvá
tette. A beépítésre szánt területek kijelölésénél elsődleges cél volt, hogy a
vízparton folyamatos közterületet alakíthassanak ki, a települések közt,
különösen az északi parton 10-15 km-enként
beépítetlen zöldterületet hagyjanak, ahonnan a vízre lehet látni. A vízvonal
és a hegyek pereme közti egyharmad vonalig terjeszkedhettek a települések,
amelyek így zöldövezetben úszhattak. A
védőövezetben, ami különösen az északi parton a nagyüzemi mezőgazdaság által
művelés alá nem vont történelmi szőlőterületeket érintette, melyekre építési
és telekosztási tilalom volt érvényben.[21] A Balaton befogadó képessége véges! – hangoztatták a
tervezők, de a társadalompolitikai célok idővel felülírták a tervezői
szándékokat. Jelentős problémát okozott nyaranta az
infrastrukturális elmaradottság, ezért az úgynevezett befejezett komplex
fejlesztési egységekben (5. ábra) gondolkodva először a kommunális
infrastruktúrát építették ki és csak ezt követően nyílt lehetőség a felszín
feletti fejlesztések realizálására, lehetőleg összetett funkcionális program
mentén. Az általános metodikából átvették a „nagyból a kicsi felé haladás elvét”,
ám a Balaton esetében ez elsősorban nem az országos és regionális érdekek
összeegyeztetését jelentette, hanem a regionális, települési és az építészeti
lépték egységes kezeléséhez adott sorvezetőt. Az építészeti kérdések sokszor
már a regionális szinten megjelentek, elsősorban a program telepítés révén,
melyet a fejlesztés kezdeti szakaszában gyorsan elkészített
településrendezési vázlatok finomítottak tovább,[22] mivel 1957-ben csak
3 településnek volt általános rendezési terve. Az egyes léptékszintek közti
kapcsolatot az úgynevezett koordinációs terv biztosította (6. ábra), amely
vázlatos, az épület karakterét is előre vetítő beépítési koncepcióval
segítette az építészek munkáját. Ez a tervfajta Farkas szerint „áthidalást jelent a városrendező és a
magasépítés tervező építészek közötti szakadékon.”[23] A regionális terveket két lépcsőben fogadták
el, lehetőséget adva a széles körben érintett szervezeteknek a véleményezésre.
A regionális vázlattervet az észrevételek mentén átdolgozták ezzel próbálták
meg az egységes regionális koncepció szintézisét megteremteni. Ugyanakkor a
Balaton esetében nem beszélhetünk rögzített jövőben állapotról, a gyorsan
elkészített tervvázlatot követő években a fejlesztési igények folyamatosan fogalmazódtak meg, melyet a terv művezetése során
folyamattervezés szerűen próbáltak meg koordinálni. Egy évvel a Balaton-környéki Regionális
Tervvázlat elkészülte után, a tapasztalatokat is felhasználva a 2030/58-as
kormányhatározat szabályozta a tervrendszert. Első lépésben a régiók átfogó
vizsgálatát kellett elvégezni, erre épült a regionális rendezési terv, amely
az analízis konklúziójából felvázolta a város és községhálózat tervét, a
vonalas létesítményeket és a létesítmények területi rendszerét. A regionális
fejlesztési terv a Hosszútávú Népgazdasági Terv és a regionális rendezési
terv alapján készült, azaz az országos és a regionális lépték
összehangolásából. Megállapítják, hogy a rendezés és a fejlesztés ütköztetése
során szükség esetén a korábban már elkészült rendezési tervet módosítani
kell. Ugyanakkor a folyamatosan változó társadalompolitikai célok és
gazdasági lehetőségek kiszolgáltatottá teszik a rendezést, különösen egy
tájesztétikai és ökológiai szempontból érzékeny régióban, mint a Balaton,
amit a későbbi realizáció is igazolt.[24] Építészpozíciók
a regionális intézményi struktúrában
A terv elkészítéséhez és művezetéséhez
összetett regionális intézményi struktúrára volt szükség, melynek minden
szintjén megtalálhatjuk azokat az építész szakembereket, akik részvételükkel
különösen a kezdeti szakaszban tudták hatékonnyá tenni a terv realizációját.
Az intézményi rendszernek a tervezés, a megvalósítás és koordináció, valamint
az építéshatóság funkcióit kellett integrálnia. A turisztikai profilú
funkcionális régió sajátossága, hogy az intézményi rendszere Budapest
központtal működött. A tervezési munkálatok a főként a fővárosi nagy
tervezővállalatok keretei közt zajlottak, a területi tervezés elsősorban a
VÁTERV-ben, ahol a Főépítészség is a vállalat
szervezeti rendszerébe integráltan működött.[25] A megvalósításért és
koordinációért felállított Balatoni Intéző Bizottságnak is a belvárosi Múzeum
utcában volt a székhelye. A Balaton-part északi és déli partján területi
kirendeltségek működtek, akik intenzív kapcsolatot tartottak a megyei, járási
tanácsokkal. Az alábbiakban Farkas Tibor hagyatéka alapján rekonstruálom az
intézményi rendszer tevékenységi köreit, kiemelve az építészek személyes szerepét
a folyamatban. Az egyes léptékszintek rendezési tervezési
munkálatai Farkas Tibor vezetésével indultak meg és a metodikai tapasztalatok
hiányát ellensúlyozva széleskörű szakmai összefogás eredményeként sikerült a
minisztérium által szabott rövid határidő alatt felvázolni a tervet.[26] Az 1957-es
indulástól kezdve kiemelt szerepet játszott a terv eszmei mondanivalójának
kialakításában Kisléghy Nagy István ÉM főelőadó,
aki később a művezetésében és a tervtanácsban is aktívan részt vett, Polónyi Károly és Bérczes
István elsősorban az egyes települések regionális szerepkörének
kialakításával majd mint BIB területi főmérnök a végrehajtásban játszottak
fontos szerepet az induláskor. Mellettük Csillag József már az 1953-54
közötti vizsgálatok elkészítésében aktívan részt vett, majd a regionális terv
feldolgozása után két nagy település, Keszthely és Balatonfüred általános
rendezési tervét is elkészítette. Bár a tervezést építész szakemberek
koordinálták, a szakági tervezők széles körét integrálták a vizsgálatok[27], a tervezés[28] majd a szabályozás
jogi kereteinek[29] kidolgozásakor.
A települések általános és részletes rendezési terveinek elkészítésében Kotsis Lajos és Korbonits
Dezsőné emelendő ki a VÁTERV-ből, mellettük más
megyei tervezőirodák munkatársai is részt vettek. A megvalósítás és koordináció feladatát a
Balatoni Intéző Bizottság, mint tervhatóság kapta, amelynek Farkas Tibor is
aktív tagja volt. A BIB szervezeti rendszerét 1957-59 közt Déri Tibor
főtitkár állította fel, majd 1960-tól Major Béla vette át az intézmény
vezetését. Feladata a komplex fejlesztés összefogása és a minisztériumok
közti koordinációs munka volt, de operatív ténykedésével jelentősen segítette
az építészek tevékenységét is. A központi főmérnöki munkakört Kővári Lajos
töltötte be, ő volt az éves tervek és a fejlesztések műszaki vonatkozásainak
vezetője. A déli és északi parton két kirendeltségi főmérnök dolgozott. Polónyi és Bérczes korai
távozása után[30] a déli parti
főmérnökséget Tőkés György (1962-től), az északi partit Bajnay
Zsolt (1961-től) vette át. Feladatuk összetett volt, az éves tervek alapján
az egyes települések úgynevezett „kispénzekből”[31] történő fejlesztését
végezték, valamint részt vettek az általános tervek művezetésében, és az
építésrendészeti kérdésekben a Főépítészség
munkatársaival szoros együttműködésben.[32] A főmérnökök
munkáját szakági munkatársak segítették a különböző területeken.[33] A
beruházás jellegű fejlesztések a regionális és településtervekkel összhangban
éves tervek formájában jelentek meg, melyeket a BIB hangolt össze a különböző
ágazati és vállalati fejlesztésekkel. A koordináció révén az aránylag kis
központi forrásokhoz 8-10 szeres pénzeszközöket irányítottak azzal, hogy
bizonyos üdülőterületi központok komplex fejlesztésére színvonalas építész
javaslatok készültek, amelyekre később összpontosítani tudtak a spontán
megjelenő vállalati, szakszervezeti, tanácsi igényeket. Ennek volt köszönhető,
hogy fokozatosan, a fejlesztés koncepciójának részeként együttesen jöhettek
létre. A BIB tervtanácsa társadalmi alapon működött kéthetenkénti rendszerességgel. A tervtanács elnöke Gábor
István főmérnök, alelnöke Tóth Kálmán, aki már a harmincas években aktívan
részt vett az akkor még M. Kir. Balatoni Intéző
Bizottság munkájában. Mellette a másik alelnök a már említett Kisléghy Nagy István volt. A tervtanács további tagjai
közt megtaláljuk Granasztói Pált, Benkhardt Ágostot, Farkasdy Zolánt és Ormos Imrét is. Megemlítendő a kezdetekben működő önkéntes
építész patronáló mozgalom, melynek tagjai egy-egy település építészeti
ügyeit vállalták fel, települési vázlatokat készítettek és részt vettek a
tanácsadásban, a magánépíttetők szemléletének formálásában.[34] A realizáció legérzékenyebb pontja az
építészeti minőség biztosítása volt. A Balaton-fejlesztés a szocialista
realizmus ideológiai kényszerének feloldásával egy időben indult, a háború
után színre lépő fiatal építész generáció számára a könnyed szezonális vízparti
funkciók megadták az invenciózus formai és szerkezeti kísérletezés
lehetőségét. A tervezők kiválasztására nem volt egységes rendszer. A BIB
kisebb központi fejlesztéseit a főmérnökség munkatársai végezték, erre példa Polónyi Károly és az IPARTERV-ben dolgozó Borisz Klimov statikus által tervezett szezonális épületek
számára előregyártott típusszerkezet, ami allegorikus formájával már korán a
fejlesztés karakteres elemévé vált. (7. ábra) További munkákat jegyeztek a
létesítményi főmérnökség munkatársai, ezen megbízások keretében készült el
például Bérczes István siófoki szállodasora. A
vállalati beruházások esetében az építészeket a megrendelők kérték fel vagy
épp a helyi kapcsolatok révén kapták meg a feladatokat. Érdekes példa erre Callmeyer Ferencnek Badacsonyban több épülete is
elkészült. Bár patronáló építészként elkészítette a település központjának
beépítési vázlatát, az 1959-ben elkészült poharazó, majd az 1962-ben átadott
Tátika étterem megbízását a beruházók részéről kapta. (8. ábra) Természetesen
az intézményi háttér és koordináció, valamint a tervtanácsi rendszer sokat
segített mind a tehetséges építészek megtalálásában, mind a tervek
kontrollálásában a programalkotástól az engedélyezésig. Hangsúlyozandó, hogy
a regionális terv nem rendelkezett egységes építészet esztétikai programmal.
A regionális elvek elsősorban a program és telepítés révén koordinálták az
építészeti tevékenységet, de a léptékszintek közt kapcsolatot teremtő
koordinációs terv is inkább csak tájesztétikai irányvonalakat vázolt fel,
amiket az építészek szabadon tovább alakíthattak. A Főépítészség, ami
helyileg a VÁTERV intézeti keretében működött, de közvetlenül az ÉM alá volt
rendelve, a területgazdálkodásért felelős szervként a regionális terv és a
települések általános terveinek érdekképviseletét látta el.[35] Első fokon
fellebbezési joga volt az építésügyi hatóság felé és minden
területfelhasználási, telekosztási, építési engedélyt a helyszínen
véleményezett. A nagyobb jelentőségű kérdéseket hetenként működő tervtanács
elé vitte és a konzultáció eredményeként alakította ki véleményét a hatóság
felé. A BIB és a Főépítészség a megvalósítás és az
építésrendészet területén szorosan együttműködött egymással és a tanácsok
illetékes szerveivel, a megyei és járási építési osztályokkal. A főépítészi
véleményezést követően a terveket az első fokú járási és városi hatóságok
engedélyezték, szükség esetén másodfokú hatóságként a megyei szakági szervek
jártak el. Bár a főépítészség munkatársainak
véleményadó jogosultsága a régió teljes területére kiterjedt, elsősorban az
üdülőterületi kérdésekkel foglalkoztak, a háttértelepülések fejlesztéseit nem
volt szükséges minden esetben minősíteniük. A terv fő elveinek védelmében a
főépítész hatékony együttműködést alakított ki a tanácsi munkatársakkal,
hivatalos beszámolóiban feletteseit is emlékeztetve az építéshatósági munka
rendkívül nehéz terepére: „áldozatos
munkájukat általában megfelelő erkölcsi és anyagi elismerés, valamint
segítség hiányában látták el.”[36] A koordináció mind a
szocialista, mind a nyugati demokráciák tervezési-rendezési gyakorlatában
meghatározó szereppel bírt, bár eltérő eszközökkel és jogosultságokkal. A Főépítészség tíz
éven át működött meghatározott heti menetrenddel. Hétfőnként a Múzeum utcában
a BIB fejlesztések és a központi beruházások problémáinak műszaki tárgyalása
zajlott, majd a budapesti ügyfelek félfogadására és a tervtanácsba irányított
tervek zsűrizésére került sor. Kedden és szombaton a VÁTERV-beli székhelyükön az ügyek véleményezését, a rendezési
tervek zsűrizését és pesti ügyintézést végezték. Ezt követően utaztak le a
régióba, ahol szerdán a déli part, csütörtökön az északi parti járások ügyeit
tekintették át. Mindenütt rendelkezésre álltak a rendezési tervek, melyekkel
minden ügydarab telekpontosságig egyeztetést nyert. Pénteken a megyei vagy
budapesti további ügyek intézése zajlott. A véleményezett ügydarabok száma
évente 3000-3500 db között mozgott, a Főépítészség
ügyfélforgalma a budapesti és vidéki fogadónapokon hetenként 120-160 fő volt.
Farkas Tibor munkatársaival nagy hangsúlyt fektetett mind az építész
képzettség nélküli tanácsi munkatársak, mind magánépíttetők építészeti
szemléletformálására. A magánépítkezések színvonalának emeléséhez
Farkas Tibor további segítséget sürgetett a Főépítészség
tíz éves fennállása alkalmából készített összegzésben. [37] Bár a helyi
kőművesek ekkorra már kiszorultak a tervezésből, a tervezői jogosultságok színvonalának
felülvizsgálatára lenne szükség, felvetette a tervezők és kivitelezők
felelősségének szigorúbb érvényesítését, a szövetkezeti kivitelezés
lehetőségeinek biztosítását, a magánépíttetők jobb tájékoztatását, a korábban
kidolgozott ajánlati tervsorozat kibővítését, az anyagellátásnál az
üdülőépítések szerkezeti sajátosságainak figyelembevételét. „Javasoljuk a sajtó a film stb.
igénybevételével kerüljön széles körben ismertetésre a gazdaságosabb, a jobb
és a szebb fogalma. Ezek bizonyítására mintatelepek létesüljenek. Köztudatba
kell vinni, hogy a korszerűbb szebb megoldás nem feltétlenül drágább.”[38] Alig egy évvel a
beszámolót követően az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetésével a területi főépítészségeket megszűntették országos szinten, a
regionális terv tájvédelmet és területhasználatot korlátozó előírásai felett
nem volt felügyelet, ami hamarosan egyre intenzívebb külterületi földosztást
eredményezett és a zártkerti probléma elburjánzásához vezetett, majd a
folyamat már a nyolcvanas években új regionális terv elkészítését tette
szükségessé, melyben a fejlesztés helyett a rehabilitációt, a környezeti
károk mérséklését tűzték ki célul.[39] Az intézményi struktúra áttekintésével
megállapíthatjuk, hogy a terv ideájának megvalósításához a tervezési, koordinációs
és megvalósítási, művezetési, építéshatósági, sőt még a tanácsi szinteken is
dolgozó építész képzettségű szakemberek valamint szakági társtervező
munkatársaik kooperatív részvételére volt szükség. Ezzel együtt is az
építészeti minőség terén a terv és az intézményi rendszer nem jelentett
önmagában biztosítékot, szükség volt a lehetőséghez jutó tehetséges és fiatal
építész generáció egyéni kvalitásaira és kreatív megoldásaira. A komplex
fejlesztési helyzetben kiemelendő Farkas Tibor személye, aki széles jogkörrel
felruházva minden szervezeti ágban pozícióval bírt, ugyanakkor mindenkor
feltétlen elvhűséggel tartotta távol magától korrupciót, és ezt
munkatársaitól is megkövetelte, mert az a terv eszméjének végét jelentette
volna. A hatvanas évek végére már több üdülőterület
regionális terve is elkészült, valamint működtek a táji intéző bizottságok a
Balaton mellett, a Velencei-tó, a Mátra, a Duna-kanyar, Nyugat-Magyarország
régióiban, továbbá más kisebb táji bizottságok is. A Balaton-fejlesztés
valamint más publikált tapasztalatok[40] alapján
kirajzolódott az üdülőterületi regionális tervezés speciális eszköztára,
aminek sajátos kontextust adott a szocialista berendezkedés, ahol a
turisztikai régiók fejlesztése központi koncepciók mentén történt és az
államszervezet lehetőséget adott a tervezés léptékszintjeinek
összekapcsolására. Az intézményi struktúra átfedéseiből és a központi
fejlesztési programokból adódóan a tervezők a regionális tervezéstől az
építészeti léptékig és a művezetésig végigkísérhették
a folyamatot. Mindez segítette az üdülőterületi regionális
tervezés metodikájának specializációját. A turisztikai funkciókat kiemelt
tájképi helyzetben, a természeti adottságok figyelembevételével kellett
elhelyezni, ezért a regionális léptékszint már az építészeti tervezés kezdő
fázisát jelentette, ugyanis a táji adottságokra reflektáló létesítmények már
a regionális tervezés stádiumában is részletes megoldásokat kívánnak. Nemzetközi
reflexiók és konklúziók
Az elkészült épületek látványosan
reflektálták a terv alapelveit, melyek révén a nemzetközi érdeklődés
fókuszába került a Balaton-fejlesztés. A program érdemi elindulásának évében,
1958-ban a Liege-ben rendezett regionális tervezési
kongresszuson a mohácsi helyreállítás terve mellett „Plan
Regional Du Balaton Hongrie”
címmel kiállították az anyagot, ami jelentős elismerést kapott[41], ennek köszönhetően
1965-ig a KGST regionális tervezéssel foglalkozó szakbizottságának vezetését
Magyarország láthatta el. A terv a nyugati országok gyakorlatára is hatással
volt, az 1965-ben induló nagyszabású francia Riviéra-fejlesztés során
előképként tekintettek a tervre.[42] A nyugat-európai megjelenést tovább erősítette,
amikor az 1959-es Otterloo-i utolsó CIAM
Kongresszusra a politikai okokból kényszerűen távol maradó Fischer József
helyett Polónyi Károly utazhatott ki. A fiatal
építész a frissen elkészült, a Balaton déli partjára tervezett, variábilis
előregyártott szerkezettel, helyi anyagokkal és munkaerővel készülő
strandépületeit mutatta be, felvázolva a Balatoni Regionális Terv egységes
keretét. Az utolsó CIAM Kongresszus munkájában aktív szerepet vállalt a
formálódó TEAM X építész csoport, amelynek később Polónyi
Károly is tagja lett. A kapcsolat kialakulásához nagyban hozzájárult a
bemutatott tervanyag, a TEAM X által a konferenciát megelőző időszakban
megfogalmazott elméleti kérdéseket a Balaton-koncepció pragmatikus
eszközökkel reflektálta. Smithsonék érdeklődésének
homlokterében a CIAM alapító generációjának funkcionális-analitikus
gondolkodásával szemben az alkotás integráns egysége, realitása állt, ami visszavezette őket Geddes
etikai alapon megfogalmazott ökologikus régió elméletéig.[43] Geddes
vízrajzi egységre épülő „általános völgymetszete” a kirándulás, mint
rekreáció során feltáruló panorámaképet vázolta fel, mely a természeti
adottságokra épülő kultúrtájak szimbiotikus
egységét reprezentálja. 1954-ben Geddes
születésének 100. évfordulóján újból kiadták írásait[44], melyekben, ahogy Polónyi visszaemlékezéseiben megfogalmazza: „a területi
tervezést olyan óvatos konzervatív sebészeti beavatkozásként ajánlja,
amelynek következményei előre becsülhetők a különböző szakmák képviselőinek
előzetes vizsgálatai alapján felállított diagnózis szerint.”[45] Ezt
a megközelítést jól példázza a Balaton-fejlesztés metodikája. A TEAM X-t is
inspiráló idea kérdéseire a Polónyi által
bemutatott terv, mint a természetbe ágyazott rekreációs régió a léptékszintek
komplex egysége, a természeti-vízrajzi adottságokból eredeztetett
régiókontúrok, a fejlesztés ökologikus alapelvei és a regionális léptéktől az
épületszerkezetekig kirajzolódó strukturális kapcsolatai révén tudott
egyszerre poétikus és gyakorlati válaszokat adni. A fejlesztés számos külföldi, főként
építészeti folyóiratban megjelent publikációt követően a Nemzetközi Építész
Szövetség, az UIA érdeklődését is felkeltette. 1964-ben a szervezet
Budapesten ülésezett, majd június 1-10. között szimpóziumot rendeztek a Balatonon
„Struktúrák és módszerek az ipari konstruálásban”[46] címmel, az UIA
folyóirat képes beszámolót közölt a Tihanyban eltöltött napokról. Egy évvel
később a szervezet végrehajtó bizottsága 1965. április 19-20. közötti madridi
ülésén döntött a Perret és Abercrombie-díjak
odaítélésről. A zsűriben Pierre Vago UIA főtitkár
mellett megtalálhatjuk Nagy Elemért mint a Magyar Építőművészet szerkesztőjét
és Jürgen Joedickét is, aki az Otterloo-i
Kongresszust összegző kiadványt is jegyző sorozat szerkesztőjeként[47] már
ismerhette a Balaton-tervet és bár betegség miatt nem tudott ott lenni a
végső döntésnél, írásban véleményezte a munkákat.[48] A nemzeti
bizottságok által jelölt 12 pályázó közül a zsűri Farkas Tibor
Balaton-fejlesztését és Colin Buchanan Oxford
Street várostervezési projektjét megosztva díjazta. [49] Az UIA 1965-ös
párizsi kongresszusán Farkas Tibor és csapata hivatalosan is megkapta az UIA
Sir Patrick Abercrombie-díját. Az indoklásban
kihangsúlyozták a tervezési program és az építészeti esztétika kapcsolatát,
amit tovább erősít a fejlesztés természeti környezettel alkotott
„harmóniája.”[50] A regionális tervezés elvi metodikai keretei
a nemzetközi gyakorlatban a háború utáni évekre már kialakultak és azok a
hazai tervezők számára is ismertek voltak, ugyanakkor a Balaton Regionális
Terv az ötvenes évek végén nemzetközi viszonylatban is újszerű megoldásnak
számított az üdülőterületek kiemelt tájképi helyzetére az építészek által
kidolgozott komplex, elsősorban ökológiai és esztétikai alapokból építkező
válaszával. A Balaton régió a kísérleti territóriumként
szolgált az építészet és a regionális tervezés ötvözetének kialakításához a
kezdeti időszakban (1957-63), a tapasztalatok mind a hazai, mind a nemzetközi
szakmagyakorlásban felhasználásra kerültek. Polónyi
Károly afrikai feladatok megoldása során is alkalmazta a pályája első
állomásán megtalált tervezési eszközöket. Érdemes összevetni a két a kezdeti
időszakban meghatározó tervező, Farkas és Polónyi
pályáját. Míg Polónyi saját életútját úgy írja le,
mint aki „egyik süllyedő hajóról a másikra” lépett,[51] és afrikai, majd
európai állomásaival nemzetközi elismerést vívott ki magának, addig Farkas
Tibor a „Balaton-ügy” elkötelezettjeként, a tervkészítés kezdeti időszakát
követően még egy évtizeden át próbálta meg védeni a terv eszméjét, bár a
kedvezőtlen megoldások ellen szót emelve egyre többször nyomták rá az
„akadályozó bélyegzőt.” A számára egyre inkább vállalhatatlan helyzetben kelt
1971-es lemondólevelében fenyegető „kultúrbotrányként” írta le a tó
állapotát,[52] jóslata mind az
ökológiai, mind az esztétikai problémákat tekintve hamarosan beigazolódtak. A hivatkozások
teljes listáját lásd: Wettstein Domonkos: The Balaton region as an
experimental territory. Positions of architecture in the emergence of
regional planning for recreation in Hungary. In: Építés-Építészettudomány 44(1-2), pp.
129–177 (2016) |
|
||||
|
© Wettstein Domonkos 2022 |
ajánlott: arial,
felbontás 1680x1050 Chrome, Firefox, Flashplayer |
web: www.wettstein.hu |
|||
