ÉPÍTÉSZET

IDENTITÁS

BALATON

 

 

 

 

AKTUÁLIS     KALAUZ     TÉMÁK     KUTATÁS

az oldal jelenleg fejlesztés alatt

 

kutatási projekt    I    építéstörténet    I    publikációk    I    szerző cv    I    kapcsolat

 

 

 

teljes publikációs lista:  MTMT Magyar Tudományos Művek Tára / Wettstein Domonkos >

 

online elérhető publikációk: ethz.academia.edu/WettsteinDomonkos >

 

doktori kutatás intézményei:

 

ETH Zürich GTA / Institute for the History and Theory of Architecture: www.gta.arch.ethz.ch >

 

BME Építészmérnöki Kar Urbanisztika Tanszék: urb.bme.hu >

 

research in English >

 

 

 

 

 

Aktuális publikációk:

Architektúra&Urabnizmus 2016/1-2

East West Central Re-humanizing Architecture. ETH Zürich (Birkhäuser Verlag)

A könyv várható megjelenése 2017

 

 

 

A Balaton régió mint kísérleti territórium. Az építészet pozíciói az üdülőterületi regionális tervezés kialakulásában Magyarországon.

 

Teljes publikáció: Wettstein Domonkos: The Balaton region as an experimental territory. Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary.

In:Építés-Építészettudomány 44(1-2), pp. 129–177 (2016)

 

DOI: http://dx.doi.org/10.1556/096.2016.44.1-2.7

http://www.akademiai.com/doi/abs/10.1556/096.2016.44.1-2.7

 

A vizsgálat célja a Balaton-fejlesztés tervezéstörténeti kontextusba helyezése. A tervezés metodikáját összevetve a regionális tervezés Patrick Geddestől eredeztethető ökologikus-tájesztétikai hagyományával, valamint a korabeli tervezéselméleti modellekkel, lehetőség nyílik a pragmatikus fejlesztés karakterisztikus vonásainak kiemelésére. A kutatás nemzetközi kontextusát az üdülőterületek háború utáni építészetének elmúlt évtizedben elinduló feldolgozása[1] és a regionális tervezés metodikai kialakulásának szakmatörténeti megközelítése adja. A regionális tervezés kialakulása multidiszciplináris eredetű, amiben a rendezés és fejlesztés kettősségéből adódóan az építészet és városépítészet mellett a közgazdaság- és földrajztudomány is meghatározó szereppel bírt. Bár mára mind a szakmagyakorlás, mind az elmélet szempontjából önálló szakterületté vált a regionális tudomány,[2] jelen tanulmány célja a Balaton-fejlesztés példáján keresztül az építészet-városépítészet szerepének felvázolása a magyarországi regionális tervezés metodikai kialakulásában, valamint a nemzetközi reflexiók bemutatása.[3] A tanulmányban részletesen vizsgált időszak keretét a hazai szakmai gyakorlat kialakulásával párhuzamosan a balatoni regionális tervezés első lépései (1957-63) jelölik ki, tágabb kontextusban utalva a terv megszületésének előzményeire és a realizáció folyamatának későbbi problémáira.

 

 

A Balaton régió egykori főépítészének, Farkas Tibor[4] hagyatékának egyik kiemelt darabja a Balaton-környék Regionális Tervének fotókópiája. (1. ábra) A dokumentum értékét növeli, hogy az eredeti 1958-ban Liege-ben, a regionális tervezésről rendezett kongresszuson kiállított 4 méter hosszú tervlap mára eltűnt.[5] A szakmai közéletben fennmaradó visszaemlékezések számos ellentmondást hordoznak, elsősorban a terv nemzetközi szakmatörténetben betöltött pionír szerepét értékelik tévesen. A regionális tervezés előzményei a huszadik század elejére vezetnek vissza, a szakirodalomban az 1912-ben a Ruhr vidékre készült koncepciót jegyzik első realizált regionális tervként. Ugyanakkor a Balaton-környéki Regionális Tervvázlat valóban nemzetközi érdeklődésre tartott számot, érdemes tehát megvizsgálnunk, miben állt a terv sajátossága, amiért végül a Nemzetközi Építészszövetség, az UIA Abercrombie-díját is elnyerte 1965-ben?

 

Régió és szakmagenezis

A huszadik század első felében több szakterületen egymással párhuzamosan jelent meg a regionális elképzelések iránti érdeklődés. A funkcionális és esztétikai problémák révén a modern építészeti gondolkozásban is felfedezhető a tágabb léptékű tervezés problémája, a CIAM szervező titkáraként is tevékenykedő Sigfried Giedion építész teoretikus Tér, idő, építészet című munkájában részletesen is bemutatja Leonardo da Vinci Arno-völgyre kidolgozott vázlatát mint „a regionális tervezés hajnalát”.[6] Leonardo a vízgyűjtőterület geográfiai egységét használta fel a régió lehatárolására. Öt évszázaddal később a lehatárolás hasonló elvei mentén, poétikus tartalommal szintén a vízgyűjtő területeket használta fel Patrick Geddes (1854-1932) a regionális léptékű tervezés teoretikus alapjainak lerakásához. A multidiszciplináris szakma genezist jól reprezentálja Geddes tudományos karrierje, polihisztor habitusából adódóan regionális kutatásai mellett biológus professzorként tanított a University Dundee-n.

Geddes a Nagy Glóbusz egységes megtervezésének távlati víziójában gondolkodott, első lépésként a korabeli francia szociológusok hatására természeti egységeket keresett és úgynevezett völgymetszeteket dolgozott ki, mert feltevése szerint a régiókat legtisztább formájában a metropolisztól távol vizsgálhatjuk. „A mi általánosabb és átfogóbb vizsgálatunk számára az olyan egyszerűbb kezdetek ajánlatosak, mint egy meghatározott földrajzi régió tiszta látványa, ahogy egy kiránduláskor panorámaképként terül el alattunk. Egy ilyen vízgyűjtőrendszer képezi, ahogy egy geográfus mutatott rá, a lényegi egységet a városok és a civilizáció tanulmányozásához.”[7] Geddes általános völgymetszete a hegytől a síkságig rendszerezi topografikus, klimatikus és biológiai jellemzőket, az egyes szinteken társítva azokat az ember természet foglalkozásaival, mint egy következetes lépésekből felépülő társadalomtörténeti modellként ábrázolva. A régió közepén, a völgyben pedig elterül a város.

A régiót mint kultúrtájat értelmező megközelítés az építészet komplex esztétikára törekvő látásmódjához is közel áll, így Geddes teóriája nagy hatást gyakorolt a korabeli építészekre, többek közt az Amerikai Regionális Tervezési Társaság tagjaira[8] (Regional Planning Association of America, RPAA), valamint az 1910-es Edinburgh-i Világkiállításon bemutatott anyaga révén az angol várostervező építészre, Patrick Abercrombiera, akiről később a Nemzetközi Építész Szövetség (UIA) regionális tervezésért járó nagydíját is elnevezték. Számára a komplexitásra törő geddesi szemlélet volt az, ami a várostervezés tradicionális kánonját összetörte.[9] A geddesi koncepciót az ötvenes években a CIAM szervezetén belül kibontakozó TEAM X csoport építészei fedezték fel ismét és ez lesz az a fórum, ahol a Balatonra kidolgozott regionális terv is a nemzetközi érdeklődés középpontjába kerül.

A regionális tervezés metodikai fejlődése a két világháború között pragmatikusabb irányt vett és csak a vizsgálati bázist tartotta meg a geddesi gondolatból, a radikális poétikus-ökológikus víziók kikoptak a tervezés gyakorlatából. A nagyvárosok körül egyre nagyobb területeken elburjánzó agglomeráció, a szociális kérdések egyre inkább szükségessé tették a nag[10]yobb léptékű tervezést. Az agglomerációs területek tervezése során a regionális metodika sajátosan ötvöződött Ebenezer Howard kertváros gondolatával. A harmincas és negyvenes években több kiadvány és tematikus lapszám is részletesen foglalkozott a regionális tervek módszertani kidolgozásával, [11] ezek többnyire a várostervezéssel (town planning) szoros kapcsolatban, a várostervezés alapelveiből kibontva vizsgálták a regionális tervek elkészítésének lépéseit. McLean már harmincas években felvázolja az intézményi háttér szükségességét a regionális egyetemek kutató bázisától az önkormányzati szereplők részvételéig.[12] Az USA-ban Roosevelt 1932-es megválasztását követően bevezetett New Deal program teremtette meg a kereteit a regionális fejlesztéseknek, ezek közül kiemelkedő példaként említendő a Tennesse-völgy szabályozására és komplex fejlesztésére készült terv (Tennessee Valley Authority), ahol a tervezési elképzeléseket maradéktalanul sikerült realizálni is.[13] Angliában a nagy ipari központokra, Franciaországban a főváros népességének mérséklésére születtek regionális tervek, míg Svédországban egy szociáldemokrata program keretében a lakásügy kezelésére készítettek telepítési terveket. A közép-európai országok közül Lengyelországban és Csehországban is több kezdeményezés született. Németországban a háborús célokkal összhangban 1934-ben hozták létre a Birodalmi Regionális Hivatalt, 1936-ban pedig elindult a Raumordnung und Raumforschung folyóirat.[14] Mindez jelzi, hogy a regionális tervezés már a második világháború előtt általános gyakorlattá kezdett válni nemzetközi szinten, ugyanakkor a nagyobb üdülőterületekre a tömegturizmus kezdeti fázisában még nem születtek tágabb léptékű elképzelések.

A háború utáni újjáépítés során új lendületet kapott a regionális léptékű tervezés. Nagy-Britanniában a már említett Patrick Abercrombie építész elkészítette a Nagy London Tervet, amely a tágabb környezet bevonásával kívánta a túlnépesedés problémáját kezelni.[15] Az építészeti és regionális léptékű koncepciók összekapcsolására példa Le Corbusier Ville Linéaire várossáv elképzelése, amely Párizsból kiindulva több száz kilométer hosszan funkcionális sávokba rendezte volna az ország területhasználatát a régi településhálózat elvetésével. A Szovjetunióban a háború során elpusztított területek újjáépítését és az új ipari központok telepítését regionális léptékű vizsgálatok és koncepciók mentén kezdték el. A szovjet regionális tervezés, amelynek gyökerei a húszas évekre nyúlnak vissza, az ország tervszerű központi fejlesztéséből adódóan a nyugat-európai demokratikus berendezkedésű országok gyakorlatától eltérő eszközökkel alakult ki.

A nemzetközi eredményekről szóló publikációk Magyarországra is eljutottak a negyvenes években és a hazai regionális tervezésre is jelentős hatással voltak, elsősorban az Amerikában, Nagy-Brittaniában, Franciaországban és a Szovjetunióban készített regionális tervek. A közvetítésben Perczel Károly építész vállalt szerepet, aki 1945 után az Országos Építésügyi Kormánybizottság és a Fővárosi Közmunkák Tanácsa révén nyugati tanulmányútra kapott kiküldetést.[16] A Tennessee-völgy regionális tervét részletesen ismertette az Új Építészet folyóiratban, írásában egy országos keretterv felvázolásának szükségességét vetette fel.[17]

Az építészek szerepe a hazai regionális tervezés kezdetekor

A magyar regionális tervezés kialakulásában fontos szerepet játszottak az építészek, majd a szakmadifferenciálódás során önálló intézményi kereteiket kialakító várostervezők. A harmincas években építészek, várostervezők valamint falukutatók részéről már felmerült az igény regionális léptékű koncepciókra. A regionalizmus kialakulása terén kiemelendő a gazdaság- és emberföldrajz kutatóinak szerepe, köztük Mendöl Tiboré, aki a hazai urbanisztikai gondolkodásra is nagy hatással volt, bár ők elsősorban leíró jelleggel és nem tervezési kérdésként közelítettek a régiók lehatárolásához. A földrajz mellett a döntéshozatali kérdések révén a közigazgatás szakembereit (Magyari Zoltán, Kiss István) és a közjog területén a demokratikus berendezkedést kutatókat (Bibó István, Erdei Ferenc) is inspirálták a regionális elméletek.[18] Az első regionális léptékű vizsgálatot és értékelést a harmincas évek végén Teleki Pál kezdeményezésére a Közigazgatási Intézetben készítették el a tatai járás területére.[19]

A háború utáni helyreállítások során ismét felmerült a regionális fejlesztés iránti igény és ebben a helyzetben technokrata szemléletük révén az építészek, elsősorban a már említett Perczel Károly valamint Granasztói Pál, Perényi Imre és Preisich Gábor lépett fel kezdeményezőként.[20] Az Országos Tervhivatal keretében működő területrendezési Intézetben (TERINT) 1949-től készültek regionális vizsgálatok elsősorban a Sajó-völgyére, Miskolc környezetére, Salgótarján vidékére és a Zagyva-völgyére. Az ötvenes évek elejére azonban a munkák elakadtak, az intézmény feladatköre módosult majd megszűnt.

A regionális tervezés az ötvenes évek közepén indul el ismét, melynek hazai elméleti alapjait a BME Városépítési Tanszékén tették le, jelezve a metodika építész-várostervező szemléletű megközelítését. Perczel Károly, mint az Országos Építésügyi Hivatal városrendezési csoportvezetője ismét kezdeményezte a regionális tervezés lehetőségének megteremtését és bár elsőre elutasították, az 1955-ös törvényerejű kormányrendeletbe sikerült beemelni a regionális összefüggések szükséges vizsgálatát a regionális tervezés során.[21] Végül a szükséghelyzet nyitott teret a munkára, amikor is az 1956-os pusztító áradás után a Mohács-sziget regionális léptékű helyreállítási terveit kellett elkészíteni. A VÁTERV-ben a tervek gyors ütemű kidolgozásával Farkas Tibort bízzák meg, munkatársa Polónyi Károly volt, akivel egy évvel később a Balaton-környéki Regionális Tervvázlat elkészítésére is felkérést kaptak.

A regionális tervezés szabályozásában áttörést a Perczel Károly – ekkor mint az Építésügyi Minisztérium főosztályvezetője - által előkészített és 1958 áprilisában elfogadott, 2030/58. sz. kormányhatározat jelentette, mely kiemelte a regionális tervezés fontosságát a szocialista tervgazdálkodásban.[22] Az új szabályozás szellemében több elképzelés is született az ország regionális beosztására, jellemzően az eltérő diszciplináris megközelítések eredményeként. A várostervező vállaltoknál kilenc hipotetikus régió vizsgálata indult meg, elsősorban ipari, településhálózati, közösségi és intézményi szempontból. A vizsgálatok eredményeként elkészülhetett az első országos településfejlesztési tervtanulmány (1960). Ezzel párhuzamosan elindultak a kisebb regionális céltervek munkái, köztük az üdülési régióké (Balaton, Velencei-tó). A VÁTERV-ben 1960-ban hozták létre az önálló regionális tervezési irodát, a területi rendezési terveket egy későbbi kormányhatározat kötelező jelleggel az intézethez sorolta.[23] A munkálatok segítésére az országos és megyei szervek regionális összekötőt neveztek ki, akik az adatszolgáltatásban, koordinálásban és véleményezésben segédkeztek.

A regionális tervezés hazai fejlődésének korai szakaszát az 1963 szeptemberében elfogadott 1022/63-as kormányhatározat zárta le, ami részletesen szabályozta a regionális tervezés feladatát és eszköztárát a népgazdasági tervezéssel összhangban: „A regionális tervezés szoros kapcsolatban áll egyrészt a népgazdasági tervezéssel, másrészt a város és községrendezéssel és az építésügyi igazgatással.”[24]- jelezve a rendezés-fejlesztés kettősségét valamint építészet-várostervezés kiemelt szerepét a tervezéstől és a realizációig. Az 1957-ben elkészült Balatoni Regionális Tervet végül szintén 1963-ban fogadták el kormányrendelettel, miközben a régiófejlesztés első lépései már megvalósultak. A hazai regionális tervezésnek korai időszakában tehát meghatározó szereppel bírt a Balaton-fejlesztés nem csak a tervezési metodika kialakulása, de a realizáció és építésrendészet tapasztalataiból adódóan is. Érdemes tehát megvizsgálnunk a Balaton-fejlesztés szerepét a hazai regionális tervezés gyakorlatának kialakulásában.

 

 

Az elméleti keretek és gyakorlati tapasztalatok összevetése

A szocialista regionális tervezés elméleti modellje

 

A korabeli publikációkat és kiadványokat áttekintve rekonstruálhatjuk a regionális tervezés formálódó alapelveit. Az Építésügyi Minisztérium megbízásából elkészült tanulmányában Perényi Imre és Jankovich István részletesen felvázolják a szocialista keretek közt folyó regionális fejlesztés feladatait.[25]A szocializmus olyan rend, amelyben a népgazdaság a dolgozók növekvő szükségleteinek a termelés szakadatlan növekedése útján történő minél teljesebb kielégítése céljából tervszerűen fejlődik.” - mutatnak rá bevezetőjükben a regionális tervezés szocialista küldetésére, ahol az az ország központilag meghatározott tervszerű fejlesztésének eszköze. Ebből adódik a „szocialista régió” erősen fejlesztés orientált jellege, ahol a rendezési terveknek nem a jelen állapotot kell konzervatív eszközökkel rögzítenie, hanem az „ideális jövőbeni állapotot” kell előrevetítenie. (2. ábra) Mindez a szovjet központi tervezés-fejlesztés hagyományához kapcsolódik és különbözik a nyugati gyakorlattól, ahol a demokratikus berendezkedés keretei közt a regionális terv inkább a koordináció és rendezés eszközeivel operál, bár a szociális programok jegyében született regionális tervek esetében a kormányzatok aktív kezdeményezőként és fejlesztőként léptek fel.

Az elméleti tanulmányok azonban a gyakorlati eszközöket nem részletezték. „A tervezési irányelveket azonban nem lehet mereven alkalmazni, annál is inkább, mert még nem rendelkezünk elég gyakorlati tervezési tapasztalattal.”[26] Az 1956 júniusában megfogalmazott elméleti felvetések gyakorlati alkalmazására a publikáció után alig fél évvel az 1956-os forradalom leverését és a társadalompolitikai konszolidációs program elindulását követően került sor, amikor döntés született a Balaton tervszerű fejlesztéséről. A megbízást a mohácsi árvízi helyreállításnál már tapasztalatot szerzett Farkas Tibor kapta, bár a komplex hosszú távú fejlesztéshez nem rendelkezett eszközökkel. Tanácsért Granasztói Pál főosztályvezetőhöz, az MTA tagjához fordult, bár érdemi segítséget nem tudott adni: „kérdéseid indokoltak, de senkit nem találsz, aki választ tud adni ezekre.”[27] Ellenben szabad kezet kapott a tervezési metodika kidolgozására.

Mindez elmélet és gyakorlat kapcsolatának problémájára is rávilágít. Granasztói és Perczel már a negyvenes évektől nyomon követték és publikálták a nemzetközi tapasztalatokat, de hiába voltak a regionális tervezés általános elméleti keretei ismertek, a Balaton-fejlesztés a tervezési gyakorlat szempontjából valóban újszerű feladatnak számított.[28] Ebből adódóan a szocialista regionális tervezés elméleti kereteit érdemes összevetni a Balaton-környéki regionális tervezés pragmatikus gyakorlatával, mely folyamatban Farkas Tibor visszaemlékezései szerint Perczel és Granasztói is kiemelt szerepet játszottak.

 

 

 

Rendezés és fejlesztés kettőssége

 

A tervezés során a fejlesztés időbeliségének és a rendezés térbeliségének kettősségét kellett komplex módon kezelni. Míg előbbi elsősorban gazdaságtervezési kérdésként országos szinten jelentkezett, és a Népgazdaság Távlati Fejlesztési Tervét illetve annak alterveit[29] vette figyelembe, addig a rendezés során az építészképzettségű szakembereknek a fejlesztésből adódó műszaki tervezési feladatokat a rendezés és tervezés eszközeivel koordinálták. Ez a kettősség több ellentmondást is hordozott, különösen az időhorizont tekintetében, ahol az egymással összefüggő rövid és hosszú távú fejlesztések realizációját kellett összehangolni. A tervezési időszakok beosztásakor a szocialista tervgazdálkodással összhangban ötéves időszakokban ütemezték a leendő fejlesztéseket. Az első öt évre csak a sürgős beruházásokat tervezték, a távlati megvalósítás első ütemét 10-15 év távlatában határozták meg, amikor már az „ideális tervben lefektetett célok” megvalósítását jelentik. A távlati időhorizontot a 25-40 év jelentette, amikorra a szükséges és előre látható nagyberuházások megvalósíthatóak. Mindezt az üdülési kistájtervekkel érdemes összevetni, mivel az ott felállított intéző bizottságok révén sikerült a terveket realizálni. Ezeket a terveket a kistáj fő profilja mentén készítették el feltárva a speciális fejlesztési lehetőségeket, míg a többi tényezőt csak a fő feladatra gyakorolt hatásuk mentén vizsgálták.

További problémát jelentett a kezdettekkor az eltérő léptékszintek összehangolása az országostól a településekig. (3. ábra) A tervek elkészítéséhez a nagyból a kicsi felé haladás elvét határozták meg, azaz az országos népgazdasági perspektivikus tervek felől kellett volna haladni a területi tervek (regionális, nagy-, közép- és kistáji tervek) felé, majd a településekre és a létesítmények műszaki terveire kellett volna lebontani a kiinduló elveket. Ugyanakkor az ötvenes évek végén az ország még nem rendelkezett egységes regionális illetve tájbeosztási tervvel, sem településhálózat fejlesztési koncepcióval, így az egyes kijelölt régiókban összehangolt fejlesztési terv nélkül kezdődtek meg a tervezési munkák. A szükségessé váló feladatok során vagy egy-egy lehatárolt terület általános rendezését dolgozták ki vagy egy kiemelt fejlesztési téma kapcsán, ahogy a Balaton-parton az üdülés fejlesztése céljából készítették el az úgynevezett regionális célterveket. Országos koncepció híján ezeket a terveket még nem lehetett teljes értékű regionális terveknek tekinteni, ezért ezeket, ahogy az 1957-es Balaton-környéki Regionális Tervvázlatot is csak tervvázlatnak tekintették, és majd csak az 1963-as Minisztertanácsi jóváhagyás után nevezték át Balatoni Regionális Tervé.

 

A terület lehatárolása: funkcionális régió

 

A régió lehatárolására az elméleti munkák több szintet javasoltak: a szűkebb tervezési területen a fő profillal kapcsolatos kérdéseket kell megoldani, a tágabb tulajdonképpeni tervezési terület adja a régió társadalmi-gazdasági egységét, míg a vizsgálandó területnek a tervezési területet körülölelő körzetet kell tekinteni. Mindez a Balaton régió lehatárolásánál és a tervezési feladatok pozícionálásánál jól kirajzolódik. A főként turisztikai célú fejlesztések kevésbé érintették a háttértelepülések fejlődését, ezért a Balaton régiót lehatárolása és üdülés célú fejlesztése szempontjából funkcionális régiónak tekinthetjük. Ezt a megközelítést erősíti a regionális és megyei beosztás konfliktusa[30], hisz a Balaton-part községei felett három megye osztozik, miközben a saját intézőszervvel megtámogatott régió nem volt felettes szerve a megyei közigazgatásnak. Ez a probléma később más régiók esetében is megjelent, bár a publikációkban megjegyzik, hogy a regionális hatóságok működési területeinek nem kell feltétlenül egybeesniük a közigazgatás területeivel, hisz a közigazgatás a jelen életkörülményeket szervezi, míg az intézőbizottságok a jövőbeni állapot megvalósítását koordinálják. Mindez azonban egy szezonálisan intenzíven igénybevett üdülőterület esetében nem válik el a gyakorlatban. Míg a Balaton-fejlesztés első üteme az 1956-os forradalom után összeomló bürokrácia hatalmi vákuumában realizálódhatott, a hatvanas évek közepétől egyre több konfliktus adódott a tanácsi szervekkel és végül a regionális építéshatóság 1968-as felszámolásához vezetett.

 

A tervkészítés munkamenete: pragmatikus alapok

 

A regionális tervkészítés elméleti kerete csak általános szempontokat biztosított, a konkrét eszközöket a tervezőknek kellett kikísérletezniük. Az elvi metodika a komplex szemléletet, a gazdaságosság és korszerűség kettős követelményét, a társadalompolitikai szempontokat és a tájesztétikai elgondolásokat ajánlotta, különösen az olyan területeken, ahol a „táj szépségének megvédése, kiemelése” fontosabb más fejlesztési feladatok gazdaságossági kérdéseinél.

A tervkészítés alapját a regionális vizsgálatok adták. Farkas Tibor már a Mohács-szigeti helyreállítás során is pragmatikus eszközöket használt az idő és adatsorok hiányában. A jugoszláv határhoz közel eső régió esetében ugyanis katonai okokból téves geodéziai adatokat tartalmazó térképeket kaptak, a tervek elkészítésére mindössze 3 hét állt rendelkezésre. Az új épületek telepítése során az árvízveszély miatt szükség volt a magaslatok pontos megtalálásához, ezért repülőgépről a visszahúzódó árhullámot fotózva az először kibukkanó pontokat jelölte ki tervezési helyszíneknek. Az egy évvel később induló Balaton-fejlesztésnél szintén egyszerű eszközöket választott a rövid határidővel teljesítendő munkához: „Gondolatban egy 100 m-es élű kockákból álló hálót helyeztem a Balaton érdekterülete fölé és alá és minden kockában megvizsgáltam, hogy amit egy-egy kockában találok az az üdülés szempontjából kedvező adottságú, vagy káros, vagy semleges. Persze ez a megközelítés csak a durva sérelmeket hozhatta felszínre, mint pl. a Badacsony hegy bányászatát, a déli part vasútját, a fűzfői légszennyezést, káros szennyvizek befolyásait, a Zala sankoló területének megszűntetését stb. 40 db vizsgálat rögzítette a bajokat.”[31]

Az analízist követően fel kellett vázolni az elérendő végleges „ideális” állapotot, majd a kiértékelt jelenlegi helyzet és az elérendő állapot összevetésével térben és időben ütemezni lehetett a fejlesztés mértékét népgazdasági ágazatonként. Az ütemezés során a sürgős, az első tervezési időszak alatt majd a távlati tervezési időszakban szükséges fejlesztéseket kellett összehangolni.

A Balaton-fejlesztési program alapeszméje 3-5 éves távlatban az üdülés gyors ütemű fejlesztése volt a társadalompolitikai célokkal összhangban. Az ország gazdasági helyzetéből kiindulva első lépésként egy „általános mosdatást” irányoztak elő, majd az ezt követő 3 év alatt szerették volna a hétvégi üdülő forgalom kielégítését, a nagy és korszerű strandok építését, az étkezési lehetőségek biztosítását és a különböző fokozatú campingek és motelek építését.

A településhálózat kialakítása: centralizáció helyett differenciált karakterstruktúra

 

A Balaton régió sajátos szerkezetét a településhálózat is jól szemlélteti. (4. ábra) Míg az általános metodikák egy központi település köré szervezik a régiót, szükség esetén funkcionális megosztásból adódó társcentrumokkal, addig a Balaton esetében maga a tó van a tervezési terület középpontjában, ami körül a települések eltérő profillal jelennek meg. Ezek a települések országos léptékben nem jelentenek meghatározó tényezőt, az üdülőlakosság szempontjából viszont Budapest szerepe is meghatározó a régió szervezésében, erősítve a funkcionális régió jelleget.

A területfelhasználás meghatározása során megpróbálták figyelembe venni a települések eltérő karakterét. Az üdülőtelepek többsége tömegforgalmat lebonyolító terület volt, mellettük idegenforgalmi jelentőségéből adódóan elsősorban szórakozó- és gyógyhelynek számított Balatonföldvár, Füred, Hévíz, Keszthely, kiránduló célként pedig Tihanyt, Badacsonyt és Szigligetet jelölték meg. A tervben két új települést is tervbe vettek; tömeglecsapoló helyként Badacsonytomajt, ami a kőbányászat felhagyásával válhatott üdülőterületté, és a Györöktől keletre fekvő beépítetlen területet, aminek Ausztria felé biztosított gyors összeköttetése a külföldi turisták számára válhatott vonzóvá, az üdülőközpont tervére városépítészeti tervpályázatot írtak ki. Az elvi hierarchikus hálózat helyett a tervezők a települések egymás mellé rendeltségét erősítő, funkció megosztáson alapuló sajátos karaktersémával alakították ki a struktúrát.

A léptékszintek összekapcsolása

 

Az általános regionális terv főbb tartalmi elemeit a népességterv, a termelési terv, a településstruktúra, a közlekedéshálózat és a tájkompozíció alkotja. Az üdülőterületek kiemelt tájképi helyzetében különösen fontos ez utóbbi, amelynek keretében a természeti adottságokat figyelembe véve a régió tervezett elemeinek egységes elrendezését alakítja ki. Ez a részben ökologikus, részben esztétikus szemlélet az ami leginkább megkívánta az építész tervezők részvételét az üdülőterületek fejlesztése során.

A Balton-környéki Regionális Tervvázlat három „tervlapból” épült fel, elsőként az „A” lap ábrázolta a területfelhasználást, a települések jellegét és struktúráját, valamint a köztük kifeszülő vonalas létesítményeket. A „B” lap célja a fejlesztési irányok felvázolása volt, a mezőgazdasági és más ellátó területek kontextusában a szűkebb tervezési területek, üdülőhelyi területek és ősközségek befogadóképességének és a fejlesztés számszerű adatainak meghatározása szerepelt, majd a „C” lapon a fejlesztéshez szükséges közműterveket rögzítették. A tervezési program része volt még egy gazdasági értékelés valamint a megvalósítást elősegítő és biztosító szabályzatok, intézkedések megfogalmazása.

A tervezés kezdetére visszatekintve Farkas Tibor felidézi: „A nagyrészt építészekből álló tervezőcsoport tehát elsősorban saját maga által felállított elvekre támaszkodhatott.”[32] A felvázolt elvek pragmatikus szempontokat vettek figyelembe: A beépítésre szánt területeket lehatárolták, ezek közül az üdülésre hasznosítható területek révén számíthatóvá vált a nyári népességnövekedés felső korlátja ami a túlzsúfoltság elkerülését és a táj ökológiai egyensúlyát is kontrollálhatóvá tette. A beépítésre szánt területek kijelölésénél elsődleges cél volt, hogy a vízparton folyamatos közterületet alakíthassanak ki, a települések közt, különösen az északi parton 10-15 km-enként beépítetlen zöldterületet hagyjanak, ahonnan a vízre lehet látni. A vízvonal és a hegyek pereme közti egyharmad vonalig terjeszkedhettek a települések, amelyek így zöldövezetben úszhattak. A védőövezetben, ami különösen az északi parton a nagyüzemi mezőgazdaság által művelés alá nem vont történelmi szőlőterületeket érintette, melyekre építési és telekosztási tilalom volt érvényben.[33] A Balaton befogadó képessége véges! – hangoztatták a tervezők, de a társadalompolitikai célok idővel felülírták a tervezői szándékokat.

Jelentős problémát okozott nyaranta az infrastrukturális elmaradottság, ezért az úgynevezett befejezett komplex fejlesztési egységekben (5. ábra) gondolkodva először a kommunális infrastruktúrát építették ki és csak ezt követően nyílt lehetőség a felszín feletti fejlesztések realizálására, lehetőleg összetett funkcionális program mentén.

Az általános metodikából átvették a „nagyból a kicsi felé haladás elvét”, ám a Balaton esetében ez elsősorban nem az országos és regionális érdekek összeegyeztetését jelentette, hanem a regionális, települési és az építészeti lépték egységes kezeléséhez adott sorvezetőt. Az építészeti kérdések sokszor már a regionális szinten megjelentek, elsősorban a program telepítés révén, melyet a fejlesztés kezdeti szakaszában gyorsan elkészített településrendezési vázlatok finomítottak tovább,[34] mivel 1957-ben csak 3 településnek volt általános rendezési terve. Az egyes léptékszintek közti kapcsolatot az úgynevezett koordinációs terv biztosította (6. ábra), amely vázlatos, az épület karakterét is előre vetítő beépítési koncepcióval segítette az építészek munkáját. Ez a tervfajta Farkas szerint „áthidalást jelent a városrendező és a magasépítés tervező építészek közötti szakadékon.[35]

A regionális terveket két lépcsőben fogadták el, lehetőséget adva a széles körben érintett szervezeteknek a véleményezésre. A regionális vázlattervet az észrevételek mentén átdolgozták ezzel próbálták meg az egységes regionális koncepció szintézisét megteremteni. Ugyanakkor a Balaton esetében nem beszélhetünk rögzített jövőben állapotról, a gyorsan elkészített tervvázlatot követő években a fejlesztési igények folyamatosan fogalmazódtak meg, melyet a terv művezetése során folyamattervezés szerűen próbáltak meg koordinálni.

Egy évvel a Balaton-környéki Regionális Tervvázlat elkészülte után, a tapasztalatokat is felhasználva a 2030/58-as kormányhatározat szabályozta a tervrendszert. Első lépésben a régiók átfogó vizsgálatát kellett elvégezni, erre épült a regionális rendezési terv, amely az analízis konklúziójából felvázolta a város és községhálózat tervét, a vonalas létesítményeket és a létesítmények területi rendszerét. A regionális fejlesztési terv a Hosszútávú Népgazdasági Terv és a regionális rendezési terv alapján készült, azaz az országos és a regionális lépték összehangolásából. Megállapítják, hogy a rendezés és a fejlesztés ütköztetése során szükség esetén a korábban már elkészült rendezési tervet módosítani kell. Ugyanakkor a folyamatosan változó társadalompolitikai célok és gazdasági lehetőségek kiszolgáltatottá teszik a rendezést, különösen egy tájesztétikai és ökológiai szempontból érzékeny régióban, mint a Balaton, amit a későbbi realizáció is igazolt.[36]

Építészpozíciók a regionális intézményi struktúrában

A terv elkészítéséhez és művezetéséhez összetett regionális intézményi struktúrára volt szükség, melynek minden szintjén megtalálhatjuk azokat az építész szakembereket, akik részvételükkel különösen a kezdeti szakaszban tudták hatékonnyá tenni a terv realizációját. Az intézményi rendszernek a tervezés, a megvalósítás és koordináció, valamint az építéshatóság funkcióit kellett integrálnia. A turisztikai profilú funkcionális régió sajátossága, hogy az intézményi rendszere Budapest központtal működött. A tervezési munkálatok a főként a fővárosi nagy tervezővállalatok keretei közt zajlottak, a területi tervezés elsősorban a VÁTERV-ben, ahol a Főépítészség is a vállalat szervezeti rendszerébe integráltan működött.[37] A megvalósításért és koordinációért felállított Balatoni Intéző Bizottságnak is a belvárosi Múzeum utcában volt a székhelye. A Balaton-part északi és déli partján területi kirendeltségek működtek, akik intenzív kapcsolatot tartottak a megyei, járási tanácsokkal. Az alábbiakban Farkas Tibor hagyatéka alapján rekonstruálom az intézményi rendszer tevékenységi köreit, kiemelve az építészek személyes szerepét a folyamatban.

Az egyes léptékszintek rendezési tervezési munkálatai Farkas Tibor vezetésével indultak meg és a metodikai tapasztalatok hiányát ellensúlyozva széleskörű szakmai összefogás eredményeként sikerült a minisztérium által szabott rövid határidő alatt felvázolni a tervet.[38] Az 1957-es indulástól kezdve kiemelt szerepet játszott a terv eszmei mondanivalójának kialakításában Kisléghy Nagy István ÉM főelőadó, aki később a művezetésében és a tervtanácsban is aktívan részt vett, Polónyi Károly és Bérczes István elsősorban az egyes települések regionális szerepkörének kialakításával majd mint BIB területi főmérnök a végrehajtásban játszottak fontos szerepet az induláskor. Mellettük Csillag József már az 1953-54 közötti vizsgálatok elkészítésében aktívan részt vett, majd a regionális terv feldolgozása után két nagy település, Keszthely és Balatonfüred általános rendezési tervét is elkészítette. Bár a tervezést építész szakemberek koordinálták, a szakági tervezők széles körét integrálták a vizsgálatok[39], a tervezés[40] majd a szabályozás jogi kereteinek[41] kidolgozásakor. A települések általános és részletes rendezési terveinek elkészítésében Kotsis Lajos és Korbonits Dezsőné emelendő ki a VÁTERV-ből, mellettük más megyei tervezőirodák munkatársai is részt vettek.

A megvalósítás és koordináció feladatát a Balatoni Intéző Bizottság, mint tervhatóság kapta, amelynek Farkas Tibor is aktív tagja volt. A BIB szervezeti rendszerét 1957-59 közt Déri Tibor főtitkár állította fel, majd 1960-tól Major Béla vette át az intézmény vezetését. Feladata a komplex fejlesztés összefogása és a minisztériumok közti koordinációs munka volt, de operatív ténykedésével jelentősen segítette az építészek tevékenységét is. A központi főmérnöki munkakört Kővári Lajos töltötte be, ő volt az éves tervek és a fejlesztések műszaki vonatkozásainak vezetője. A déli és északi parton két kirendeltségi főmérnök dolgozott. Polónyi és Bérczes korai távozása után[42] a déli parti főmérnökséget Tőkés György (1962-től), az északi partit Bajnay Zsolt (1961-től) vette át. Feladatuk összetett volt, az éves tervek alapján az egyes települések úgynevezett „kispénzekből”[43] történő fejlesztését végezték, valamint részt vettek az általános tervek művezetésében, és az építésrendészeti kérdésekben a Főépítészség munkatársaival szoros együttműködésben.[44] A főmérnökök munkáját szakági munkatársak segítették a különböző területeken.[45] A beruházás jellegű fejlesztések a regionális és településtervekkel összhangban éves tervek formájában jelentek meg, melyeket a BIB hangolt össze a különböző ágazati és vállalati fejlesztésekkel. A koordináció révén az aránylag kis központi forrásokhoz 8-10 szeres pénzeszközöket irányítottak azzal, hogy bizonyos üdülőterületi központok komplex fejlesztésére színvonalas építész javaslatok készültek, amelyekre később összpontosítani tudtak a spontán megjelenő vállalati, szakszervezeti, tanácsi igényeket. Ennek volt köszönhető, hogy fokozatosan, a fejlesztés koncepciójának részeként együttesen jöhettek létre.

A BIB tervtanácsa társadalmi alapon működött kéthetenkénti rendszerességgel. A tervtanács elnöke Gábor István főmérnök, alelnöke Tóth Kálmán, aki már a harmincas években aktívan részt vett az akkor még M. Kir. Balatoni Intéző Bizottság munkájában. Mellette a másik alelnök a már említett Kisléghy Nagy István volt. A tervtanács további tagjai közt megtaláljuk Granasztói Pált, Benkhardt Ágostot, Farkasdy Zolánt és Ormos Imrét is.

Megemlítendő a kezdetekben működő önkéntes építész patronáló mozgalom, melynek tagjai egy-egy település építészeti ügyeit vállalták fel, települési vázlatokat készítettek és részt vettek a tanácsadásban, a magánépíttetők szemléletének formálásában.[46]

A realizáció legérzékenyebb pontja az építészeti minőség biztosítása volt. A Balaton-fejlesztés a szocialista realizmus ideológiai kényszerének feloldásával egy időben indult, a háború után színre lépő fiatal építész generáció számára a könnyed szezonális vízparti funkciók megadták az invenciózus formai és szerkezeti kísérletezés lehetőségét. A tervezők kiválasztására nem volt egységes rendszer. A BIB kisebb központi fejlesztéseit a főmérnökség munkatársai végezték, erre példa Polónyi Károly és az IPARTERV-ben dolgozó Borisz Klimov statikus által tervezett szezonális épületek számára előregyártott típusszerkezet, ami allegorikus formájával már korán a fejlesztés karakteres elemévé vált. (7. ábra) További munkákat jegyeztek a létesítményi főmérnökség munkatársai, ezen megbízások keretében készült el például Bérczes István siófoki szállodasora. A vállalati beruházások esetében az építészeket a megrendelők kérték fel vagy épp a helyi kapcsolatok révén kapták meg a feladatokat. Érdekes példa erre Callmeyer Ferencnek Badacsonyban több épülete is elkészült. Bár patronáló építészként elkészítette a település központjának beépítési vázlatát, az 1959-ben elkészült poharazó, majd az 1962-ben átadott Tátika étterem megbízását a beruházók részéről kapta. (8. ábra) Természetesen az intézményi háttér és koordináció, valamint a tervtanácsi rendszer sokat segített mind a tehetséges építészek megtalálásában, mind a tervek kontrollálásában a programalkotástól az engedélyezésig. Hangsúlyozandó, hogy a regionális terv nem rendelkezett egységes építészet esztétikai programmal. A regionális elvek elsősorban a program és telepítés révén koordinálták az építészeti tevékenységet, de a léptékszintek közt kapcsolatot teremtő koordinációs terv is inkább csak tájesztétikai irányvonalakat vázolt fel, amiket az építészek szabadon tovább alakíthattak.

A Főépítészség, ami helyileg a VÁTERV intézeti keretében működött, de közvetlenül az ÉM alá volt rendelve, a területgazdálkodásért felelős szervként a regionális terv és a települések általános terveinek érdekképviseletét látta el.[47] Első fokon fellebbezési joga volt az építésügyi hatóság felé és minden területfelhasználási, telekosztási, építési engedélyt a helyszínen véleményezett. A nagyobb jelentőségű kérdéseket hetenként működő tervtanács elé vitte és a konzultáció eredményeként alakította ki véleményét a hatóság felé. A BIB és a Főépítészség a megvalósítás és az építésrendészet területén szorosan együttműködött egymással és a tanácsok illetékes szerveivel, a megyei és járási építési osztályokkal. A főépítészi véleményezést követően a terveket az első fokú járási és városi hatóságok engedélyezték, szükség esetén másodfokú hatóságként a megyei szakági szervek jártak el. Bár a főépítészség munkatársainak véleményadó jogosultsága a régió teljes területére kiterjedt, elsősorban az üdülőterületi kérdésekkel foglalkoztak, a háttértelepülések fejlesztéseit nem volt szükséges minden esetben minősíteniük. A terv fő elveinek védelmében a főépítész hatékony együttműködést alakított ki a tanácsi munkatársakkal, hivatalos beszámolóiban feletteseit is emlékeztetve az építéshatósági munka rendkívül nehéz terepére: „áldozatos munkájukat általában megfelelő erkölcsi és anyagi elismerés, valamint segítség hiányában látták el.”[48] A koordináció mind a szocialista, mind a nyugati demokráciák tervezési-rendezési gyakorlatában meghatározó szereppel bírt, bár eltérő eszközökkel és jogosultságokkal.

 

A Főépítészség tíz éven át működött meghatározott heti menetrenddel. Hétfőnként a Múzeum utcában a BIB fejlesztések és a központi beruházások problémáinak műszaki tárgyalása zajlott, majd a budapesti ügyfelek félfogadására és a tervtanácsba irányított tervek zsűrizésére került sor. Kedden és szombaton a VÁTERV-beli székhelyükön az ügyek véleményezését, a rendezési tervek zsűrizését és pesti ügyintézést végezték. Ezt követően utaztak le a régióba, ahol szerdán a déli part, csütörtökön az északi parti járások ügyeit tekintették át. Mindenütt rendelkezésre álltak a rendezési tervek, melyekkel minden ügydarab telekpontosságig egyeztetést nyert. Pénteken a megyei vagy budapesti további ügyek intézése zajlott. A véleményezett ügydarabok száma évente 3000-3500 db között mozgott, a Főépítészség ügyfélforgalma a budapesti és vidéki fogadónapokon hetenként 120-160 fő volt. Farkas Tibor munkatársaival nagy hangsúlyt fektetett mind az építész képzettség nélküli tanácsi munkatársak, mind magánépíttetők építészeti szemléletformálására.

A magánépítkezések színvonalának emeléséhez Farkas Tibor további segítséget sürgetett a Főépítészség tíz éves fennállása alkalmából készített összegzésben. [49] Bár a helyi kőművesek ekkorra már kiszorultak a tervezésből, a tervezői jogosultságok színvonalának felülvizsgálatára lenne szükség, felvetette a tervezők és kivitelezők felelősségének szigorúbb érvényesítését, a szövetkezeti kivitelezés lehetőségeinek biztosítását, a magánépíttetők jobb tájékoztatását, a korábban kidolgozott ajánlati tervsorozat kibővítését, az anyagellátásnál az üdülőépítések szerkezeti sajátosságainak figyelembevételét. „Javasoljuk a sajtó a film stb. igénybevételével kerüljön széles körben ismertetésre a gazdaságosabb, a jobb és a szebb fogalma. Ezek bizonyítására mintatelepek létesüljenek. Köztudatba kell vinni, hogy a korszerűbb szebb megoldás nem feltétlenül drágább.”[50] Alig egy évvel a beszámolót követően az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetésével a területi főépítészségeket megszűntették országos szinten, a regionális terv tájvédelmet és területhasználatot korlátozó előírásai felett nem volt felügyelet, ami hamarosan egyre intenzívebb külterületi földosztást eredményezett és a zártkerti probléma elburjánzásához vezetett, majd a folyamat már a nyolcvanas években új regionális terv elkészítését tette szükségessé, melyben a fejlesztés helyett a rehabilitációt, a környezeti károk mérséklését tűzték ki célul.[51]

Az intézményi struktúra áttekintésével megállapíthatjuk, hogy a terv ideájának megvalósításához a tervezési, koordinációs és megvalósítási, művezetési, építéshatósági, sőt még a tanácsi szinteken is dolgozó építész képzettségű szakemberek valamint szakági társtervező munkatársaik kooperatív részvételére volt szükség. Ezzel együtt is az építészeti minőség terén a terv és az intézményi rendszer nem jelentett önmagában biztosítékot, szükség volt a lehetőséghez jutó tehetséges és fiatal építész generáció egyéni kvalitásaira és kreatív megoldásaira. A komplex fejlesztési helyzetben kiemelendő Farkas Tibor személye, aki széles jogkörrel felruházva minden szervezeti ágban pozícióval bírt, ugyanakkor mindenkor feltétlen elvhűséggel tartotta távol magától korrupciót, és ezt munkatársaitól is megkövetelte, mert az a terv eszméjének végét jelentette volna.

A hatvanas évek végére már több üdülőterület regionális terve is elkészült, valamint működtek a táji intéző bizottságok a Balaton mellett, a Velencei-tó, a Mátra, a Duna-kanyar, Nyugat-Magyarország régióiban, továbbá más kisebb táji bizottságok is. A Balaton-fejlesztés valamint más publikált tapasztalatok[52] alapján kirajzolódott az üdülőterületi regionális tervezés speciális eszköztára, aminek sajátos kontextust adott a szocialista berendezkedés, ahol a turisztikai régiók fejlesztése központi koncepciók mentén történt és az államszervezet lehetőséget adott a tervezés léptékszintjeinek összekapcsolására. Az intézményi struktúra átfedéseiből és a központi fejlesztési programokból adódóan a tervezők a regionális tervezéstől az építészeti léptékig és a művezetésig végigkísérhették a folyamatot.

Mindez segítette az üdülőterületi regionális tervezés metodikájának specializációját. A turisztikai funkciókat kiemelt tájképi helyzetben, a természeti adottságok figyelembevételével kellett elhelyezni, ezért a regionális léptékszint már az építészeti tervezés kezdő fázisát jelentette, ugyanis a táji adottságokra reflektáló létesítmények már a regionális tervezés stádiumában is részletes megoldásokat kívánnak.

Nemzetközi reflexiók és konklúziók

Az elkészült épületek látványosan reflektálták a terv alapelveit, melyek révén a nemzetközi érdeklődés fókuszába került a Balaton-fejlesztés. A program érdemi elindulásának évében, 1958-ban a Liege-ben rendezett regionális tervezési kongresszuson a mohácsi helyreállítás terve mellett „Plan Regional Du Balaton Hongrie” címmel kiállították az anyagot, ami jelentős elismerést kapott[53], ennek köszönhetően 1965-ig a KGST regionális tervezéssel foglalkozó szakbizottságának vezetését Magyarország láthatta el. A terv a nyugati országok gyakorlatára is hatással volt, az 1965-ben induló nagyszabású francia Riviéra-fejlesztés során előképként tekintettek a tervre.[54]

A nyugat-európai megjelenést tovább erősítette, amikor az 1959-es Otterloo-i utolsó CIAM Kongresszusra a politikai okokból kényszerűen távol maradó Fischer József helyett Polónyi Károly utazhatott ki. A fiatal építész a frissen elkészült, a Balaton déli partjára tervezett, variábilis előregyártott szerkezettel, helyi anyagokkal és munkaerővel készülő strandépületeit mutatta be, felvázolva a Balatoni Regionális Terv egységes keretét. Az utolsó CIAM Kongresszus munkájában aktív szerepet vállalt a formálódó TEAM X építész csoport, amelynek később Polónyi Károly is tagja lett. A kapcsolat kialakulásához nagyban hozzájárult a bemutatott tervanyag, a TEAM X által a konferenciát megelőző időszakban megfogalmazott elméleti kérdéseket a Balaton-koncepció pragmatikus eszközökkel reflektálta. Smithsonék érdeklődésének homlokterében a CIAM alapító generációjának funkcionális-analitikus gondolkodásával szemben az alkotás integráns egysége, realitása állt, ami visszavezette őket Geddes etikai alapon megfogalmazott ökologikus régió elméletéig.[55] Geddes vízrajzi egységre épülő „általános völgymetszete” a kirándulás, mint rekreáció során feltáruló panorámaképet vázolta fel, mely a természeti adottságokra épülő kultúrtájak szimbiotikus egységét reprezentálja. 1954-ben Geddes születésének 100. évfordulóján újból kiadták írásait[56], melyekben, ahogy Polónyi visszaemlékezéseiben megfogalmazza: „a területi tervezést olyan óvatos konzervatív sebészeti beavatkozásként ajánlja, amelynek következményei előre becsülhetők a különböző szakmák képviselőinek előzetes vizsgálatai alapján felállított diagnózis szerint.”[57] Ezt a megközelítést jól példázza a Balaton-fejlesztés metodikája. A TEAM X-t is inspiráló idea kérdéseire a Polónyi által bemutatott terv, mint a természetbe ágyazott rekreációs régió a léptékszintek komplex egysége, a természeti-vízrajzi adottságokból eredeztetett régiókontúrok, a fejlesztés ökologikus alapelvei és a regionális léptéktől az épületszerkezetekig kirajzolódó strukturális kapcsolatai révén tudott egyszerre poétikus és gyakorlati válaszokat adni.

A fejlesztés számos külföldi, főként építészeti folyóiratban megjelent publikációt követően a Nemzetközi Építész Szövetség, az UIA érdeklődését is felkeltette. 1964-ben a szervezet Budapesten ülésezett, majd június 1-10. között szimpóziumot rendeztek a Balatonon „Struktúrák és módszerek az ipari konstruálásban”[58] címmel, az UIA folyóirat képes beszámolót közölt a Tihanyban eltöltött napokról. Egy évvel később a szervezet végrehajtó bizottsága 1965. április 19-20. közötti madridi ülésén döntött a Perret és Abercrombie-díjak odaítélésről. A zsűriben Pierre Vago UIA főtitkár mellett megtalálhatjuk Nagy Elemért mint a Magyar Építőművészet szerkesztőjét és Jürgen Joedickét is, aki az Otterloo-i Kongresszust összegző kiadványt is jegyző sorozat szerkesztőjeként[59] már ismerhette a Balaton-tervet és bár betegség miatt nem tudott ott lenni a végső döntésnél, írásban véleményezte a munkákat.[60] A nemzeti bizottságok által jelölt 12 pályázó közül a zsűri Farkas Tibor Balaton-fejlesztését és Colin Buchanan Oxford Street várostervezési projektjét megosztva díjazta. [61] Az UIA 1965-ös párizsi kongresszusán Farkas Tibor és csapata hivatalosan is megkapta az UIA Sir Patrick Abercrombie-díját. Az indoklásban kihangsúlyozták a tervezési program és az építészeti esztétika kapcsolatát, amit tovább erősít a fejlesztés természeti környezettel alkotott „harmóniája.”[62]

A regionális tervezés elvi metodikai keretei a nemzetközi gyakorlatban a háború utáni évekre már kialakultak és azok a hazai tervezők számára is ismertek voltak, ugyanakkor a Balaton Regionális Terv az ötvenes évek végén nemzetközi viszonylatban is újszerű megoldásnak számított az üdülőterületek kiemelt tájképi helyzetére az építészek által kidolgozott komplex, elsősorban ökológiai és esztétikai alapokból építkező válaszával.

A Balaton régió a kísérleti territóriumként szolgált az építészet és a regionális tervezés ötvözetének kialakításához a kezdeti időszakban (1957-63), a tapasztalatok mind a hazai, mind a nemzetközi szakmagyakorlásban felhasználásra kerültek. Polónyi Károly afrikai feladatok megoldása során is alkalmazta a pályája első állomásán megtalált tervezési eszközöket. Érdemes összevetni a két a kezdeti időszakban meghatározó tervező, Farkas és Polónyi pályáját. Míg Polónyi saját életútját úgy írja le, mint aki „egyik süllyedő hajóról a másikra” lépett,[63] és afrikai, majd európai állomásaival nemzetközi elismerést vívott ki magának, addig Farkas Tibor a „Balaton-ügy” elkötelezettjeként, a tervkészítés kezdeti időszakát követően még egy évtizeden át próbálta meg védeni a terv eszméjét, bár a kedvezőtlen megoldások ellen szót emelve egyre többször nyomták rá az „akadályozó bélyegzőt.” A számára egyre inkább vállalhatatlan helyzetben kelt 1971-es lemondólevelében fenyegető „kultúrbotrányként” írta le a tó állapotát,[64] jóslata mind az ökológiai, mind az esztétikai problémákat tekintve hamarosan beigazolódtak.

 

HIVATKOZÁSOK

 

A hivatkozások teljes listáját lásd: Wettstein Domonkos: The Balaton region as an experimental territory. Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary.

In: Építés-Építészettudomány 44(1-2), pp. 129–177 (2016)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

galery_image.jpg

 

galery_image (5).jpg

 

k1

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

© Wettstein Domonkos 2012

ajánlott: arial, felbontás 1680x1050 Chrome, Firefox, Flashplayer

mail: wettstein.domonkos@gmail.com

web: www.wettstein.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



[1] A témával több nemzetközi konferencia is foglalkozott az utóbbi években. 2007-ben az ETH Zürich rendezett szimpóziumot Freiheit Freizeit Fluchtwege aus dem Alltag in der Architektur Ost- und Westeuropas 1960–1980 címmel. A 2012-es brüsszeli EAHN konferencián Michael Zinganel és Elke Beyer vezetésével Holidays After the Fall: History and Transformation of Socialist Holiday Resorts címmel szerveztek tematikus szekciót. További publikáció a témában: Elke Beyer, Anke Hagemann and Michael Zinganel (eds.): Holidays After the Fall: Seaside Architecture and Urbanism in Bulgaria and Croatia. Jovis, Berlin, 2013.

[2] lsd. teljes publikáció: Wettstein Domonkos: The Balaton region as an experimental territory. Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary.

In:Építés-Építészettudomány 44(1-2), pp. 129–177 (2016)

[3] lsd. teljes publikáció: Wettstein Domonkos: The Balaton region as an experimental territory. Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary.

In:Építés-Építészettudomány 44(1-2), pp. 129–177 (2016)

[4] Farkas Tibor (1922-2015) építész, elemi és gimnáziumi tanulmányait szülővárosában, Dombóváron végezte, 1944-ben végzett a József Nádor Műszaki Egyetemen, 1948-ig magántervező, ezt követően az Országos Házépítő Szövetkezet építésvezetője, majd az Építés Tudományi Intézetben Sámsondi Kiss Béla munkatársaként a szövetbeton ház tervezésében vett részt. 1951-től a MEZŐTERV településtervező csoportját vezeti, amit áthelyeznek a Várostervezési Tudományos és Tervező Intézetbe. 1956-ban a mohácsi árvíz utáni helyreállítási munkákat vezette, tevékenységét az Ybl-díj I. fokozatával ismerték el, majd a Balatoni-környéki Regionális Tervvázlat elkészítésével bízták meg. A tervezési munkák mellett főépítészként 1968-ig a terv művezetését és az építéshatósági munkát is koordinálta. 1965-ben az UIA Abercrombie-díját kapta meg tervezőcsapatával, 1966-ban Állami-díjban részesült. A Balatoni Intéző Bizottság meghatározó tagja 1957-től 1971-ig. A főépítészség 1968-as megszűnését követően a Balatoni Központi Fejlesztési Program kezdeményezője és a Balatoni Tárcaközi Bizottság titkára. Az új fejlesztési program előzményeként a hatvanas években részt vett az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság munkájában. A Balatonhoz kötődő tisztségeiről lemondva a hetvenes években a termálvizek hasznosítását vizsgáló, az ENSZ által támogatott projektben vesz részt, majd a Jugoszláviával közös határ menti régió tervének kidolgozásában vesz részt illetve az észak-vietnámi Hongai központú tartomány komplex regionális tervét irányítja. 1980-tól foglalkozott ismét a Balatonnal, ökológusokkal és biológusokkal a vízminőség javítására új programot dolgoztak ki, majd Ábrahám Kálmán miniszter a Balaton Miniszteri Biztosának nevezte ki. A VÁTI-ban igazgatóhelyettesként majd 1975-ben kis ideig a VÁTI igazgatójaként a vállalat vezetésében is részt vett. 1983-ban vonult nyugdíjba.

[5] lsd. teljes publikáció: Wettstein Domonkos: The Balaton region as an experimental territory. Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary.

In:Építés-Építészettudomány 44(1-2), pp. 129–177 (2016)

[6] Sigfried Giedion: Space, Time and Architecture: The Growth of a New Tradition. Harvard University Press, 1941.

[7] Peter Hall: Cities of Tomorrow: An Intellectual History of Urban Planning and Design. Oxford, Blackwell Publishing, 1988, 1996, 2002. – Locsmándi Gábor fordításában (kézirat).

[8] Uo.

[9] Noah Hysler Rubin: The changing appreciation of Patrick Geddes: a case study inplanning history. Planning Perspectives  24 (2009) 3. 349–366.

[10] leíró jelleggel és nem tervezési kérdésként közelítve a régiók lehatárolásához

[11] lásd: Jeremy Alden, Robert Morgan: Regional Planning: A Comprehensive View. Leonard Hill Books, 1974. és Robert E. Dickinson: City Region and Regionalism. A geographical contribution to human ecology. Routledge, London, 1947 /1952.                                                                                 

[12] William H. McLean.: Regional and Town Planning : In Principle and Practice. The Technical Press, London, 1930.

[13] Arthur E. Morgan; Donald Davidson; Thomas K. McCraw: The Making of the TVA. Prometheus Books, 1974.

[14] Hans Heinrich Blotevogel: 75 Jahre Raumforschung und Raumordnung. Raumforsch Raumordnung. 69 (2011) 1–2.

[15] Abercrombie, Patrick: Greater London Plan. University of London Press, London, 1944.

[16] lsd. teljes publikáció: Wettstein Domonkos: The Balaton region as an experimental territory. Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary.

In:Építés-Építészettudomány 44(1-2), pp. 129–177 (2016) [Wettstein, 2016]

 

[17]

 

[18]

 

[19]

[20]

[21]

[22] 

[23]

[24]

[25]

[26]

[27]

[28]

[29]

[30]

[31]

[32]

[33]

[34]

 

[35]

                 

[36]

 

[37]

 

[38]

 

[39]

 

[40]

 

[41]

[42]

[43]

[44]

[45]

[46]

[47]

[48]

[49]

[50]

[51]

[52].

[53]

[54]

 

[55]

 

[56]

 

[57]

 

[58]

 

[59]

 

[60]

 

[61]

 

[62]

 

[63]

 

[64]