|
|
|
||||||
|
|
|
|
|
||||
|
AKTUÁLIS
PUBLIKÁCIÓK MODERN ÉPÍTÉSZETI KALAUZ KUTATÁSI PROJEKT
„Miért járnak egyes építészek
henyélni a Balaton-partra? - hangzott el a
tervezővállalat illetékesei felől gyakorta a kérdés, miközben Farkas Tibor és
munkatársai lázasan dolgoztak az első balatoni regionális tervvázlat
elkészítésén, mely nemzetközi viszonylatban is előképek nélküli, egyedülálló
feladatnak számított és 1965-ben az UIA világkongresszusán Abercrombie-díjjal
ismerte el a nyugati világ. Hogy henyélés volt-e
a balatoni főmérnökség, arról érdemes Polónyi Károlynak, a Team 10 nemzetközi
építészcsoport tagjának a visszaemlékezéseit felidézni: „A „déli
part alkirálya”-ként kezdetben elég sportosan éltem. A hét hat napján kora
tavasztól novemberig a földvári vitorlásklub mólójánál horgonyzó
csillag-hajómon, gumimatracon sátor alatt aludtam. Ha esett az eső vagy
nagyon hideg volt a gumimatracot bevittem az öltözőbe. Rajztáblámat az
egykori Fürdőigazgatóság tanácstermében állíthattam fel, amit akkor a községi
tanács használt. Ha éppen üléseztek, a falhoz kellett támasztanom.” KÖNYV BALATONI
ÉPÍTÉSZET – STRATÉGIAKERESÉS A HUSZADIK SZÁZADBAN Wettstein
Domonkos, BME
Urbanisztika Tanszék / Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022. Könyvterv és grafika: Mészáros Nóra A könyv megvehető a FUGA
Budapesti Építészeti Központban > Valamint a Libri, a Líra és a
Bookline hálózatában facebook.com/balatoniepiteszet instagram.com/balatoniepiteszet DOKTORI
DISSZERTÁCIÓ REGIONÁLIS
STRATÉGIAALKOTÁS A BALATON-PART REKREÁCIÓS CÉLÚ ÉPÍTÉSZETÉBEN (1929-1979) Wettstein
Domonkos, BME Építészmérnöki Kar, Urbanisztika Tanszék, 2019. A
doktori disszertáció itt érhető el: https://repozitorium.omikk.bme.hu/handle/10890/5623 PUBLIKÁCIÓK Magyar Tudományos Művek Tára
(mtmt): teljes publikációs lista >
Tihany-rév
(fotó: Fortepan / UVATRERV archívum) REGIONÁLIS STRATÉGIAKERESÉS A HARMINCAS ÉS A
HATVANAS ÉVEK ÉPÍTÉSZETÉBEN Nyomtatásban megjelent: Wettstein Domonkos:
Regionális stratégiakeresés a harmincas és a hatvanas évek építészetében. Utóirat: A Régi-új Magyar
Építőművészet melléklete 13:(72) 2013, 23-28. A
Balaton-part építéstörténetében visszatérő motívum a körülmények szorításában
megoldást kereső építész elkötelezett és pragmatikus magatartása, mely a
vízparti épületek kísérletező formáit is rendre áthatotta. Érdemes lehet
áttekinteni kik és hogyan gondolkoztak a Balaton-part építészeti
feladatairól, milyen regionális stratégiákat dolgoztak ki és hogyan alakult a
szakma szerepfelfogása a társadalmi kihívások függvényében? A
fürdőtelepek problémái a két háború között A
harmincas évek elején tetőző gazdasági válság után új lendületet vett a
nyaralótelepek fejlődése. A megerősödött tisztviselő réteg a szabadság
eltöltése és családja állandó jellegű nyaraltatása érdekében a fürdőtelepek
friss parcellázásain nyaralóépületet vásárolt, kihasználva a rendkívül
alacsony telekárakat. Így alakult ki Siófok-Tisztviselőtelep, Újlak, Széplak,
Szabadi-Sóstó, Balatonszemes, Szárszó, Lelle, Boglár, Bélatelep és
Balatonfenyves a déli parton, míg az északi oldalon főleg Almádiban,
Szepezden és Zánkán építkeztek, a főváros tisztviselő gárdája Kenesén és
Akarattyán telepedett meg. A nyaralás felfogása átalakult, mivel a
megváltozott gazdasági viszonyok közt elviselhetetlenné vált a reprezentatív
célú nyaraló tehertétele, a 2-3 hónapos tartózkodás kedvéért az átlagos
ötvenezer pengős építési költség és a későbbi üzemi kiadás és karbantartás
nem állt arányban a nyaraló nyújtotta előnyökkel. Eközben az életforma is
megváltozott, a tóparti pihenés elvesztette a korábbi feszes kereteit és
nehézkes formáját, az emberek nem csak költségek szempontjából nem bírták, de
életfelfogásuk folytán sem kívánták meg a reprezentációt. A
nyaralás megváltozott életformájához a korábbi nagypolgári villák nem
adhattak követendő mintát, ahogy az ősközségek vernakuláris építészete sem
volt alkalmas a rekreáció urbánus életvitelének kielégítésére. Az előképek
nélküli feladat rendkívül sokszínű megoldásokat eredményezett, amit csak
erősített a két világháború közti magyar építészet útkeresését jellemző
stíluspluralizmus, az egymás mellett felépült nyaralók közt vegyesen találunk
példákat a historizáló, a népi motívumokat interpretáló és a modern
formaképzésre. Az építkezések színvonalát tovább rontotta, hogy a gazdasági
világválság és a középréteg viszonylag kis tőkefelhalmozása révén a balatoni
nyaralókat a lehető legkisebb összegből próbálták meg felépíteni és
fenntartani. Emiatt nem mindig alkalmaztak kellő szaktudással rendelkező
építőmestereket és gyakran előfordult a silány építőanyagok és nem megfelelő
szerkezetek felhasználása. A terveket túlnyomórészt építészeti szempontból
képzetlen kőműves iparosok (12 %), kőműves mesterek (66%) készítették,[1]
akik iparjogi szempontból nem építhettek emeletes épületeket, ezért azzal a
hamis állítással, hogy a manzárd olcsóbb, rábeszélték megrendelőiket a
lakótérként beépített manzárdtetős nyaralókra. A
nyaralótelepek fejlesztése érdekében az ingatlantulajdonosok
fürdőegyesületeket alapítottak és alulról építkező regionális
érdekképviseletet, önálló közigazgatást szerettek volna elérni a tópart egységes,
dinamikus fejlesztésének érdekében. A regionális törekvéseket az építésügy
problémái is motiválták. Részbeni sikert jelentett, hogy a tó partja mellett
fekvő gyógy és üdülőhelyek ügyeinek egységes irányítója az 1929. évi XVI. tc.
és a 2820/1931 valamint a 7590/1933 évi ME sz. rendelet alapján a frissen
szerveződő Balatoni Intéző Bizottság lett. Az intézmény hatásköre és
illetősége nem csak a tó menti gyógy és üdülőhelyekre, hanem a partvonaltól
számított 3 km-en belül fekvő területekre is kiterjedt, egyesítve magában
mindazokat a szerveket, amelyek intézkedésre voltak jogosultak a belügyi
kormányzat fennhatósága alatt, egyszerre lévén véleményező testülete a
kormányzatnak csakúgy, mint a három megyei törvényhatóságnak, azaz Somogy,
Veszprém és Zala megyének. Ugyanakkor a vidéki gyakorlatnak megfelelően
mindenhol kizárólag jogi ügyekkel foglalkozó hatósági személyek végezték az
építésfelügyeletet, akik sem műszaki, sem esztétikai szempontból nem voltak
alkalmasak a probléma megoldására. Emellett szükség lett volna a
településrendezési tervek mielőbbi elkészítésére is, a harmincas évek elején
azonban még csak néhány település, mint például Földvár és Almádi
rendelkezett ilyen tervvel. Az építész szakma szerep vállalása a
harmincas években A
problémák a szakma érdeklődését is hamar felkeltették a tóparton ingatlant
vásárló építészek személyes tapasztalatai révén, ezért Magyar Mérnök- és Építész Egylet 1931. február 9. és április 16.
között értekezletsorozatot szervezett Balaton-fejlesztés címmel. A konferencia
első alkalommal foglalkozott a rekreációs fejlesztések szempontjából
egységesen a Balatonnal, mint táji és építészeti problémával. Az előadók közt
megtalálhatjuk Antal Dezsőt, Kotsis Ivánt, Kiss Tibort, Medgyaszay Istvánt,
Svastits Gézát és Padányi-Gulyás Jenőt. A felszólalók a nyaralótelepek
problémái mellett javaslatokat tettek az építésrendészet hatékonyságának
növelésére, a tervezés képzettséghez kötésére és nyaraló tervezési elvek,
mintatervek publikálására. A
kor szakfolyóirataiban rendszeresen publikálták az építészek a sokszor fiktív
tóparti helyre készülő terveiket, hogy ezzel segítsék az építkezések
színvonalának növelését. Emellett gyakorta írásban is megfogalmazták a
nyaraló tervezésének irányelveit, amelyeket a folyóiratok csoportosan,
tematikus lapszámokban közöltek. A tervezők egyetértettek abban, hogy csakis
az éghajlat, az életmód, és a helyi anyagok alapján lehet a környék sajátos
építészeti karakterét kikísérletezni, figyelembe vették az éghajlati
adottságokat, az üdülés életformájának sajátosságait, a szezonális
használatból adódó szerkezeti problémákat, emellett az egyszerű és olcsó,
karakteres, helyi építőanyagokat propagálták. A regionális lehetőségek és a
modern építészet összehangolását észak-német és holland példák publikálásával
támasztották alá. 1935-ben
a Balatoni Intéző Bizottság meghozta az első tóparti építési
szabályrendeletet Balatoni
telekfelosztási, építési szabályrendeletek és azok magyarázata címmel. A
partövezetben a telekosztáshoz és az építkezéshez közigazgatási hatósági
engedélyre volt szükség, az eljárásba a helyi önkormányzat mellett az
érintett fürdőegyesület és a regionális szempontokat képviselő BIB-et is
bevonták. Utóbbi szervezet felismerve az építkezések fontosságát Siófokon
műszaki kirendeltséget létesített a Balatoni Kikötők M.Kir. Felügyelőségénél,
ahol szakemberek végezhették el a felülbírálatot, gyakran korrigálva a
színvonaltalan beadványokat. Bár az országban másfelé is módot adtak a
szabályzatok arra, hogy a beadványi terveket átvizsgálják, egyedül a Balaton
partövezetben bírálhatták az építkezéseket építészek felül. Emellett a
felügyelőség építkezési vagy parcellázási ügyekben felvilágosítással és
szaktanácsadással szolgált. A
Balatoni Intéző Bizottság Kotsis Iván közreműködésével tervpályázatot
hirdetett a balatoni nyaralók terveire. A Fabinyi Tihamér miniszter
értékelése szerint a magyar építészeti
kar felkészülten vett részt a
pályázaton, sok kitűnő, gazdaságos,
szép terv jelent meg.[2] A dicséretet nyert építészek felajánlásából
közzé tették a terveket, hogy akiknek nincs módjuk és alkalmuk gazdaságos
terv készíttetésére, ezek alapján építkezhessenek. A rajzokat a tavaszi
árumintavásáron, valamint Keszthelyen a Balatoni Múzeumban is kiállították. Meg
kell említeni még a Tér és Forma által rendezett siófoki építész kiállítást,
amely bár az építészek számára a vártnál kevesebb megrendelést hozott, de a
közönségre jelentékeny hatással volt. Az időszaki kiállítások mellett
Siófokon felépítettek egy állandó bemutatóhelyet a Hogyan építsünk? országos kiállítás sorozat részeként. Ez nagy
segítséget nyújtott a BIB kirendeltségének, mert aki terv, szerkezet vagy
építőanyag tekintetében kérdéssel fordult hozzájuk, annak valós léptékben
lehetett megmutatni a követendő megoldásokat. Kotsis
Iván regionális tervezési módszertana A balatoni építészet
fejlesztéséért tevékenykedő építészek közül ki kell emelni Kotsis Iván
egyetemi tanárt, aki a regionális adottságokhoz igazodó nyaraló tervezési
elvek kidolgozására nagy hangsúlyt fektetett és épületei mellett publikációival,
szervező tevékenységével jelentős hatással volt a nyaralóépítészetre. Művészet
a balatoni építkezésekben című értekezésében[3]
megállapítja, hogy egy nyaralótelep építőművészi összhatásához két dolog
szükséges: egyénenként művészi munkák legyenek, és egymáshoz való
viszonyukban is harmóniában álljanak
kiképzésbeli egység révén. Ennek legnagyobb akadályát a stíluspluralizmus
problémájában látja, miközben az egységes megjelenés zálogának a regionális
adottságokon alapuló építészetet tekinti. A Balaton-part zavaros összképét
tágabb kontextusba helyezve kifejti: „Ez
a heterogén tarka-barkasága az épületeknek, úgy vélem nem véletlen, hanem
összefügg a mi geográfiai helyzetünkkel és ama sokféle befolyással, amely
alatt mi nyugatról, északról és délről állunk.”
Kotsis
Iván boglári nyaralója (fotó:archív) Balatoni
tervezőtevékenysége 1923-ban saját boglári nyaralójával kezdődött. Az újszerű
feladat megoldása során érlelte ki azt a módszertant, amelyet később számos
nyaraló- és mintaterv elkészítése során felhasznált. 1924-25-ben József
Főherceg tihanyi nyaraló kastélyát a Balaton mediterrán hangulatához igazodó olaszos kerti palota jelleggel
tervezte meg, majd a szomszédos telekre az egységes tóparti kép érdekében a
biológiai kutatóintézet terveit is Kotsissal készíttették el 1927-ben. Ezek
az épületek még historizáló stílusban épültek, a harmincas évek elején
azonban már az olasz novocento hatott stílusára, ebben az időben épült fel
kiemelkedő alkotása, a balatonboglári Római Katolikus templom. A
plébániaépületet és később a település művelődési házát is ő tervezte, melyet
a háborús években a lengyel menekültek iskolaként használtak. Emellett üdülőket és különböző méretű és
kialakítású családi nyaralókat is tervezett, utóbbiak közül kiforrott formai kialakítása miatt a Kresz
Károly részére 1933-ban elkészült kenesei kétszintes nyaralót érdemes
megemlíteni, melynek terveit a német
Baumeister szaklap is leközölte. Megbízója korábban olvasta a Balaton-parti
nyaralókról szóló írását és ezt követően kérte fel Kotsist, aki az épület
belsőépítészetét is megtervezhette. Kotsis egyetemi tanári habitusából is adódik az az
önreflexív magatartás, ahogy tervezési gyakorlat során megfogalmazódó
tapasztalatokat megpróbálta általánosabb, átadható ismeretanyaggá formálni és
mások számára is követhető tervezési modellekké összeállítani. A
regionális adottságokra érzékeny gondolkodásmódjára nagy hatással volt a
német Paul Schmitthenner építészetének regionalizmusa.[4]
Kotsis Virágh Pál közvetítésével ismerte meg a modern építészeten belül a
táji adottságokra nagy hangsúlyt helyező Stuttgarti-iskolát, majd személyesen
is járt kint Schmitthennernél. A tapasztalatok hasznosítására tervezési
feladatai közül az előképek és illeszkedési kötöttségek nélküli balatoni
nyaralóépítészet kikísérletezése nyújtotta azt a lehetőséget, ahol Kotsis
teljes körűen kialakíthatta regionális tervezési módszertanát. A korszerű
nyaraló az új tóparti életformának megfelelően könnyű modorban készül, kis
alapterületű, olcsón előállítható, majd kis költségekkel karbantartható és a
városi életmód mindennemű feszességeitől mentes tartózkodást biztosít.
Kresz
Károly nyaralója Balatonkenesén (terv: Kotsis Iván, fotó: archív) A
tervezési koncepció kiindulásaként az éghajlati adottságok szolgáltak. A
tóparton gyakorta viharos északnyugati szél miatt alacsony hajlású tetőt
javasolt, de elutasította a lapos tetőt, mert azt vidéken még nem tudták
kellő szakszerűséggel kivitelezni. A csapóeső miatt nagy kiülésű
ereszpárkánnyal tervezte házait, ami véleménye szerint az alacsony
hajlásszögű tetőhöz jól illeszkedik és egészséges
befejezett jelleget ad, így az egyszerű olasz kerti házak karakteréhez
lesz hasonlatos. Kotsis munkásságára megtermékenyítő hatással volt az olasz
építészet, ami a balatoni feladatok tekintetében különösen szerencsés, a
mediterrán ország építészeti sajátosságai könnyen adaptálhatóak voltak a
tópart éghajlatához és a könnyed nyári életformához.
Nyaraló
mintaterv négyfős család részére (terv: Kotsis Iván) Praktikus
okokból a homlokzatokról száműzött mindenfajta építészeti tagozatot,
geometrikus tömegű házait mészfestékkel valamely jól megválasztott
pasztellszínre festette le, mivel az időközönként könnyen és olcsón
megújítható. Az ablakokra zsalugátert szereltetett, színét pedig a fal
színéhez hangolta, ezzel homlokzati tagozatok helyett az egyszerű, karakteres
tömeg és a színes felületek dominálhattak. Az épület alaprajzában ugyanazt a
keresetlenséget vitte tovább, mint amit már a külső kialakítása kapcsán
megfogalmazott. Mivel az olcsó parcellákat szerény keresetű emberek tömege
vásárolta meg, ezért egyszerű és logikus alaprajzot javasolt, kis hálófülkékkel, ezeket jól kiegészítő,
tágas közös tartózkodásra szolgáló helyiséggel ami
igény szerint minél nagyobb mértékben összenyitható a szélvédett verandával.
A felsorolt szempontok Kotsis szerint önmaguktól is kiadják a balatoni kertes
ház alakját.[5]
Tekintettel arra, hogy a településszerkezeti, beépítési adottságok az egyes
fürdőtelepeken rendkívül hasonlatosak voltak, tág keretek közt tették
lehetővé a tervek adaptációját. A
mintaterveket folyóiratokban, egyetemi jegyzeteiben és kiadványaiban tette
közzé pontos méretekkel és költségbecsléssel, emellett személyesen is képezte
az építőmestereket. Ennek köszönhetően a Kotsis-féle nyaraló tervezési elvek
hamar elterjedtek mintegy visszaigazolva a tervezési koncepció helyességét.
Balatonszéplak, Zamárdi, Balatonszemes, Lelle, Boglár újabb településrészeit
rövid idő alatt ellepték a földszintes, alacsony tetőszerkezetű házak. A
sikerben nagy szerepet játszott a tervezési elvek egyszerűsége, ami miatt különleges
építészeti készség nélkül meg tudták tervezni ezeket a házakat a kivitelező
kőműves mesterek is. A BIB korszerű balatoni nyaralók beszerzésére
meghirdetett 1935-ös tervpályázatára a pályázók zöme ezeknek az elveknek
megfelelő egyszerű tömegű házakat tervezett.
Hétvégi
ház Balatonújhelyen (terv: Kotsis Iván, fotó:archív) Népies törekvések a Balaton-parton A
harmincas évek második felétől országos szinten egyre több szó esett a vidék
problémáiról, a szaklapokban az internacionális modern építészet egyhangúságát szembe állították a népi
építészet sokféleségével. Padányi Gulyás Jenő, Antal Dezső, Miskolczy László,
Nászay Miklós és Tóth Kálmán kutatásaikban megpróbálták a tájegységenként
különböző helyi építőhagyományokat feltárni és bemutatni, ezzel pedig egy új tájfajta építészet kialakulását
elősegíteni. 1935-ben megalapították a Magyar Ház Barátai csoportot, amely a
gyűjtést és egy könyvsorozat megjelentetését koordinálta, egyik első
kiadványuk 1936-ban épp a Balaton-felvidéki népi építészetet mutatta be,[6]
aminek nyomán felerősödött a balatoni
népies nyaraló iránti igény. Kotsis
Iván, bár korábban már többször hangsúlyozta, hogy a szerinte a vernakuláris
építészet nem képes a nyaralás életformájából adódó térigényeket biztosítani,
a kérdés tisztázására pályázatot hirdetett: „vitassuk meg a kérdést irodalmi
alapon, írjunk ki pályázatot a kérdés elvi tisztázására, ezután írják csak ki
a tervekre a pályázatot.”[7] A
tervpályázatot előkészítő esszé pályázat ugyanakkor nem hozta meg várt
eredményt, ezért a BIB a második nyaralóépítészeti tervpályázatát már nem
írta ki. A
Balaton-ügy átfogó rendezése 1941-ben merült fel újból, amikor a Balaton
versenytársa az üdülőterületeiről is híres Erdély lett. A problémák
megoldására újból felmerült egy egységes Balaton-környéki rendezési terv
szükségessége. Az 1937. évi VI. tc.
korábban már rendelkezett a települési léptékű fejlesztési és rendezési
tervek elkészítéséről, és bár ez alapján az üdülőhelyek elkezdték
előkészíteni a terveket, a háború végül megakadályozta a rendezési
elképzelések megvalósítását. 1944-1945-ben szinte teljesen megszűnt a
turizmus, a tóparti létesítmények egy része elpusztult. A háborút követő
években a főváros helyreállításán és a szociális problémák megoldásán volt a
hangsúly, a Balaton fejlesztése háttérbe szorult. Egyedül Dr Tóth János állt
elő egy sajátos javaslattal, mely a problémák gyökerét a Balaton felett
osztozkodó 3 megyében látta.[8]
Szándékai szerint létre kéne hozni egy egységes Balaton vármegyét, majd a
városrendezési törvény hatálya alá kéne vonni az összes települést. A
tóparttól 250 méteres mélységben csak azok a települések maradhatnak meg,
amelyek tájképi szempontból „szépítik” a Balatont. Ez a meglehetősen
grandiózus és bizarr elképzelés, mely jól tükrözheti a háború utáni
hangulatot, a korabeli sajtóban visszhangtalan maradt. A
háború utáni elképzelések A
második világháború után hosszú ideig nem került napirendre a
Balaton-fejlesztés ügye. Bár az Országos Tervhivatalban voltak
kezdeményezések, a munka többször elakadt. Először Kisléghi Nagy István A
Balaton-táj fejlesztése építészeti szempontból; tárgyalási alapul szolgáló
javaslat a MÉSZ részére [9] című kiáltványa jelezte, hogy a téma ismét
előtérbe került. Az egykoron luxusnak számító Balaton-parti nyaralás ekkorra
már tömegigény lett, előre vetítve a kor társadalompolitikájának
következményeit. A
nagy fejlesztések megindulása előtti utolsó pillanatban szervezték újjá a
Balatoni Intéző Bizottságot (BIB). Az Építésügyi Minisztérium Város- és
Községrendezési Főosztálya 1957. elején a VÁROSTERV-nél megrendelte a Balaton
regionális tervvázlatát és az ahhoz szükséges vizsgálatokat.[10] A
kormányzat felismerve a Balaton „népgazdasági és kulturális jelentőségét”
tekintélyes tervhitelt biztosított a meginduláshoz. Az ÉM a Kormány
Titkárságának Tanácsszervek Osztályával és az igazságügy miniszterrel
egyetértésben 1957. április 15-én létrehozta a hatósági jellegű jogkörrel is
bíró főépítészi munkakört; feladata az építésügyi hatóságok, azaz a járási és
megyei tanácsok felé minden engedélyezési kérdésben véleményt adni. A
regionális terv elkészítésével és a főépítészséggel a fiatal Farkas Tibort
bízták meg, aki egy évvel korábban Polónyi Károllyal sikerrel oldotta meg a
mohácsi tanyavilágot sújtó árvíz utáni helyreállítási munkákat. Léptékéből
adódóan a regionális tervezés nemzetközi viszonylatban is előképek nélküli
feladatnak számított, ugyanúgy ahogy itthon ekkor jelent meg először a
főépítészi munkakör is. Farkas Tibor hiába fordult szakmai iránymutatásért
feletteseihez, többek közt Granasztói Pálhoz, ő csak biztatatni tudta a
módszertan egyéni kikísérletezésére. A fiatal építész a mohácsi munkák során
már bizonyította gyakorlatias gondolkodását, aminek a regionális terv
elkészítése során is hasznát vette.
Balatonkörnyéki
Regionális Tervvázlat (fotó: Farkas Tibor) Az első Balatonkörnyéki Regionális Terv A tóparti
fejlesztések egységes keretét a Regionális Terv adta meg, egy gyors változat
elkészítéséhez kitűnő alapként rendelkezésre állt a korábban az Országos
Tervhivatal keretein belül Jankovich István és Zákonyi Ferenc vezetésével
született vázlatok. A területfelhasználás meghatározása során megpróbálták a
települések karakterét figyelembe venni. Az üdülőtelepek többsége
tömegforgalmat lebonyolító terület volt, mellettük idegenforgalmi
jelentőségéből adódóan elsősorban szórakozó- és gyógyhelynek számított Balatonföldvár,
Füred, Hévíz, Keszthely, kiránduló célként pedig Tihanyt, Badacsonyt és
Szigligetet jelölték meg. A tervben két új települést is tervbe vettek;
tömeglecsapoló helyként Badacsonytomajt, ami a kőbányászat felhagyásával vált
üdülésre alkalmassá, és a Györöktől keletre fekvő beépítetlen területet,
aminek Ausztria felé biztosított gyors összeköttetése a külföldi turisták
számára válhatott vonzóvá, az üdülőközpont tervére városépítészeti
tervpályázatot írtak ki. A
tervezők tisztában voltak vele, hogy az átfogó regionális elvek alkalmazását
települési szinten csak a helyi rendezési tervekkel lehet elérni. 1957-ben
még csak három településnek volt általános rendezési terve, ezért a tó körüli
települések részére sürgősen el kellett készíteni településszerkezeti
vázlatokat, később ez a dokumentáció segítette a fejlesztések telepítését. A
települési feladatok támogatására a MÉSZ kezdeményezésére a szövetség
tagjaiból patronáló mozgalom alakult, a segítségnyújtásban negyven
építészmérnök vállalta egy-egy település felügyeletét és részt vett benne a
Műszaki Egyetem több tanszéke is. A patronálók közt megtaláljuk a Regionális
Terv kidolgozóit; Kisléghy Nagy István ÉM főmérnököt, Farkas Tibor
főépítészt, Bérces István és Polónyi Károly BIB főmérnököket, valamint a MÉSZ
több tagját; Callmeyer Ferencet, Kiss Tibort, Farkasdy Zoltánt és Preisich
Gábort. Az építészek társadalmi munkaként szaktanácsokkal illetve konkrét javaslatokkal, tervvázlatokat látták el a
településeket.
Tátika
Étterem, Badacsony (fotó:archív) A
regionális koncepció elvei épületekre lebontva érvényesülhettek. Például a
tihanyi strand tervezésénél a regionális koncepciót figyelembe véve főként
hajón érkező egy napos turizmusra számítottak, ezért a strandot a kikötő
mellé telepítették, az öltözőegységeket pedig gyors áteresztőképességgel
alakították ki, hogy a délután induló hajó kürtjelére a strandolók gyorsan
átöltözve elérjék még a járművet. Ezzel szemben például a siófoki strandot az
egész napos fürdőzés igényeinek és szolgáltatásainak megfelelően alakították
ki. Az építészek a beépítést és a karaktert is felvázoló úgynevezett
koordinációs tervek alapján dolgozták ki épületeiket, Farkas Tibor szerint
olyan műfajt képviselt e tervfajta, amely „áthidalást jelent a városrendező
és a magasépítés tervező építészek közötti szakadékon.”[11]
Tihany
Motel (fotó: archív) Az
új tóparti épületeket az ország nagy vállalatainak fiatal építészei
tervezhették meg, akik a háború után a szocreál szorításában kezdték
pályájukat és mivel a modern építészet legitimálása a Balaton-parti
fejlesztések megindulásával esett egy időbe, invenciózus formai és szerkezeti
kísérletezés jellemezte tóparti munkásságukat. Az első években az
idegenforgalom igényeinek gyors kielégítésére egyrészt a brüsszeli
világkiállításon megvásárolt moteleket építették fel, másrészt Polónyi Károly
Klimov Borisz szerkezettervezővel együttműködve variálható vázrendszert
dolgozott ki, melynek karakteres könnyed formája jellegzetes elemévé vált a
tóparti strandoknak. 1959-ben elkészült Polónyi Tihany motelje, 1961-ben
Siófokon felépült Földesi Lajos Vénus Szállója, majd a parton Czigler Endre
és Polónyi Károly tervei szerint lépésről lépésre a siófoki szállodasor, azaz
a hétszintes Balaton, Lidó és Hungária, valamint a tizennégy szintes Európa
(1962-66). A hétszintes hotelek tervét Kun Attila adaptálta a túlpart
talajviszonyaihoz. (Hotel Tihany, 1963). A befejezett komplex fejlesztési
egységekben való gondolkodásra jó példa a tihanyi kikötő környezetében
felépített alközpont, azaz a három ponton támaszkodó vasbeton héjszerkezetű
kikötői postahivatal (Bérczes István és Szittya Béla, 1962), a bisztró és
csemegeüzlet (Gulyás Zoltán, 1961) valamint a közutat a turistaforgalom
felett elvezető látványos vasbeton híd (Lipták László, 1961). De érdemes még
megemlíteni a másik kirándulócél, Badacsony településközpontjának Callmeyer
Ferenc által koordinált fejlesztéseit is; már 1957-ben elkészült a
vernakuláris elemeket felhasználó, plasztikus poharazója, 1962-ben a kikötő
mellett megnyitott a Tátika-étterem, mely a hegy lábánál a part felett
elnyújtózva akkor még konzolosan a víz fölé emelkedhetett.
Hotel
Tihany (fotó: archív) A
Regionális Terv gondolatiságát reprezentáló épületeknek nagy szerepük volt a
nemzetközi fórumokon aratott sikerben. 1958-ban a Mohács-szigeti újjáépítés
anyagával együtt bemutatták az UIA liege-i kongresszusán és bár Farkas
Tibornak politikai okokból nem engedélyezték a kiutazást, a terv kivívta a
nyugati kollegák elismerését, majd 1965-ben elnyerte az Abercrombie-díjat.
Visszaemlékezéseiben Farkas Tibor kiemelte, hogy a résztvevők „kreatív alkata
és lelkesedése” mellett a sikerben kulcsfontosságú volt, hogy először és
utoljára a területi terveket maguk a tervezők művezethették, így biztosítva,
hogy a regionális koncepció településekre és épületekre lebontva is
érvényesüljön. Hétvégi házak és nyaralók A
terv készítői részt vettek az építési engedélyek véleményezésében. 40
településen hetenként 100 db engedélyt kellett átvizsgálniuk, ebből átlagosan
65 esetben indítottak szabálysértési eljárást. Bár 1959-ben megjelent a
Balatoni Építésügyi Szabályzat, a regionális terv készítői többször hangot
adtak véleményüknek, mely szerint a tervek rendkívül szegényes és
kulturálatlan megoldásokat tartalmaznak.[12] A
probléma tehát továbbra is a magánépítkezések terén mutatkozott; nem tudták
az engedély nélküli tevékenységeket felszámolni, hiányoztak a korszerű tervek
és jelentős számban a kivitelező kisiparosok terveztek, ezért javasolták a
tervezés képesítéshez kötését. A minőség javítása érdekében minden héten az
előre megjelölt időpontokban és helyszíneken tanácsadói napot tartottak, ahol
Farkas Tibor munkáját, mely során nem csak az építtetőket
de a hivatalnokok szemléletét is nagy türelemmel és empátiával alakította, a
MÉSZ patronáló mozgalmában résztvevő építészek is segítették. A
magánépítkezések színvonalának emelésére az ÉM hétvégi ház pályázatot
szervezett,[13]
a kiírás korszerű kisnyaraló tervek készítésére vonatkozott, melynek alapján
a Belkereskedelmi Minisztérium előregyártott és összeszerelhető épületeket
illetve épületelemeket bocsáthatott ki, a BIB pedig kulturált és gazdaságos tervekkel láthatta el a Balaton mentén
építeni szándékozókat. A két első díj közül az egyiket Farkasdy Zoltán, Balla
Gyula, Halmágyi Károly hagyományos anyagokból szinte hátizsákban helyszínre cipelhető nyaralóterve kapta, míg a
másikat Mandel Tamás és Tenke Tibor három ütemben azonos elemekkel bővíthető
hétvégi háza érdemelte ki. További
segítséget jelentett a vízparton építtetőknek egy népszerű építési tanácsadó,
majd a nyaralókról szóló kézikönyv kiadása. [14] A
szakfolyóiratokban publikált írásokban Kotsis Iván korábbi tervezési elveire
is hivatkozva hasonló megállapításokat tesznek a nyaralók kialakításáról, bár
hangsúlyozzák, hogy a nyaralás, mint életforma a háború után jelentősen
átalakult, a tópartra utazók ekkor már kevesebb időt, mindössze 2-3 hetet
töltenek a tó mellett, az idejük nagy részét a szabadban töltik, a házban
csak meghúzódni szeretnének. „Tudomásul kell vennünk, hogy az üdülőterület
nem vadon, hanem sűrűn települt táborhely. Tehát az egymáshoz alkalmazkodás
térben és formában feltétlen követelmény.” [15]
Ismét előkerül a vernakuláris építészeti minták adaptációjának problémája, és
bár egyszerűségét példaértékűnek tekintették, a formamásolást elutasították,
mert a nyaraló rendeltetése alapvetően más. Torzuló összkép A
tervet 1963-ban a Minisztertanács is jóváhagyta, azonban a hatvanas évek
közepétől egyre kevesebb forráshoz jutott a BIB, az alapvető infrastrukturális
fejlesztések elmaradtak miközben egyre több ember érkezett a tópartra. A
Balaton-ügy megtorpanni látszott, Farkas Tibor két főmérnöke is elhagyta az
országot, az északi partért felelős Bérczes István disszidált, a délit
felügyelő Polónyi Károly újabb szakmai kihívásokat keresve a fejlődő
országokban kamatoztatta tapasztalatait. Érdemes összevetni Polónyi és Farkas
életútját; míg előbbi saját szavaival „az
egyik süllyedő hajóról a másikra lépve” sikeres nemzetközi karriert
futott be, addig Farkas a Balaton-ügy elkötelezettjeként dolgozott tovább és
csak akkor mondott le tisztségéről, amikor a fellazuló jogszabályi keretek
révén a tópart látványa már annyira eltorzult, hogy számára az a hazai és
nemzetközi szakmai közvélemény felé is vállalhatatlanná vált. 1971-es, az
építésügyi miniszternek címzett lemondó levelében tehetetlenségének adott
hangot és elsősorban a zártkertek korlátlan terjedésére utalva az egyre
inkább fenyegető „kultúrbotránnyal”
indokolta döntését. De
mi is történt a hatvanas évek végétől a régióban? Az új gazdasági mechanizmus
bevezetése mellett új tanácstörvényt és földtörvényt fogadtak el, a BIB
tervhatósági szerepköre és az ÉM által kinevezett főépítész feladata
megszűnt. Farkas Tibor felismerve az új rendszer adta lehetőséget, javaslatot
tett egy központi fejlesztési programra, amit a 1043/1969. (XII. 29. ) Korm. határozattal a Balatoni Központi Fejlesztési Program néven
el is fogadott a Minisztertanács. 1970-1975 között a fejlesztés irányítására új szervezet jött
létre Balatonfejlesztési Tárcaközi Bizottság néven, 8 milliárd Ft
került beruházásra, kiépültek a közművek, folytatódott a
közlekedésfejlesztés, és ebben az időszakban épült fel zánkai úttörő város
Kiss Imre tervei szerint. Vállalati és SZOT üdülők sora épült fel, a szállók
esetében a tömeges igények gyors kielégítése miatt a korábbiaknál nagyobb
léptékű hotelekre volt szükség, ennek jegyében készült el a Helikon Szálló
Keszthelyen (Tolnay Lajos, 1972) vagy az almádi Hotel Aurora (Kürthy László,
1971). Bár a külföldi üdülőterületeken ezzel egy időben már a kisebb
szállóegységeket favorizálták, ezzel a léptékkel csak a széplaki
szállodasornál kísérletezhettek.
Siófoki
szállodasor háttérben a BKFP keretében feltöltött partszakasz (fotó:Farkas Tibor) Eközben
a területfelhasználás és az építésrendészeti kérdések központi irányítása
megszűnt, a parcellázás tanácsi hatáskörbe került, ahol önkényesen
megnövelték beépítésre kijelölt területeket és az értékes szőlőterületek
helyén zavaros összképet adó zártkertek alakultak ki. A silány, házilagos
építészeti megoldásokat paradox módon az ellentmondásos szabályozás
kényszerítette ki, ezt felismerve a probléma megoldásával Laposa József tájépítész
kísérletezett, amikor a mezőgazdaságilag értékes területeken a gazdálkodást
és a rekreációt összekapcsolva egy új cselekvési formára, a tevékeny pihenésre tett javaslatot.
Időközben a túlnépesedés és építészet problémáját egyre inkább háttérbe
szorította a víz fokozódó romlása, azaz az eutrofizálódás. 1979-ben Kotsis
Lajosnak a vezetésével új regionális tervet dolgoztak ki, A Balaton Üdülőkörzet Regionális Rendezési
Tervét. Az elképzelés célja a vízparti térségek fokozatos fellazítása
és a túlnépesedés visszafogása volt, ám az első regionális tervet jellemző,
az építészet és a várostervezés egységéből adódó komplex szemlélet megbomlott
és a későbbiekben a regionális tervezés és az építészeti gyakorlat
elkülönült. Az építész-településtervező Farkas Tibor által koordinált komplex
metodikát az első regionális terv idején az állami forrásból finanszírozott
központi fejlesztések tették lehetővé és szükségessé, a fejlesztési források
elapadásával, majd a rendszerváltozás után a magánbefektetők megjelenésével regionális
szinten a passzívabb rendezés vált hangsúlyossá.[16] A rekreáció térhódításával ma
már egyre látványosabb a Balaton-part átalakulása, a kiemelt tájképi
helyzetben az urbanizációt léptékváltások, elmosódó határok, összekeveredő
területi identitások jellemzik, ami újabb és újabb kihívások elé állította és
állítja ma is a Balaton ügyéért elkötelezett építészeket. Bár a probléma
összetettsége és léptéke kétségkívül megváltozott, az eredmény feltétele
talán ma is ugyanaz; a szakmai összefogás és az elkötelezett személyes
példaadás. Referenciák a
publikáció eredeti nyomtatott verziójában. Nyomtatásban megjelent: Wettstein Domonkos:
Regionális stratégiakeresés a harmincas és a hatvanas évek építészetében. Utóirat: A Régi-új Magyar
Építőművészet melléklete 13:(72) 2013, 23-28. |
|
|
|||||
|
© Wettstein Domonkos 2022 |
ajánlott: arial, felbontás
1680x1050 Chrome, Firefox, Flashplayer |
web: www.wettstein.hu |
|||||
